Antall József közelről
2018. december 1. 15:13 Kónya Imre
A kommunista titkosszolgálat 1957 és 1989 között folyamatosan megfigyelte. Attól kezdve pedig haláláig, sőt azt követően is a politikai ellenfelek kereszttüzében állt. Még három évvel ezelőtt is olyan támadás indult ellene, ami hajdani politikustársait arra indította, hogy antalljozsef.igytortent.hu cím alatt az interneten cáfolják a miniszterelnök tevékenységével kapcsolatos tévhiteket és rágalmakat. Mára a támadások elcsitultak, s úgy tűnik, hogy huszonöt évvel a halála után érdemeit már hajdani ellenfelei és kritikusai is elismerik.
A forradalom leverése után néhány hónappal, 1957 elején Antall József találkozott Pándi (Kardos) Pállal, a később Kossuth-díjjal is megjutalmazott irodalomtörténésszel. Amikor Pándi meglátta Antallt, meglepődve kiáltott fel: – Mi az Antall, te nem disszidáltál? Mire a válasz: – Kardos úr, ön elfelejti, hogy Magyarország nekem a hazám, és nem a működési területem. Huszonöt éves volt ekkor. És ötvenhét, amikor a Kerekasztal tárgyalások meghatározó egyéniségeként, majd miniszterelnökként szolgálhatta hazáját, alakíthatta a magyar történelmet.
Elég jól ismerem az akkor színre lépő politikusi nemzedéket. Sok kiváló ember volt közöttük. De Antall volt az egyetlen, akinek kellő tapasztalata, tudása volt e történelmi feladat véghezviteléhez, ugyanakkor életútjának nem volt olyan szakasza, sőt egyetlen olyan momentuma sem, ami miatt szégyenkeznie vagy magyarázkodnia kellett volna.
Antall József határozott elgondolásokkal érkezett a politikába, világos és egyértelmű elképzelései voltak az ország és a nemzet jövőjének kívánatos irányát illetően. Békés rendszerváltozást akart, nem pedig felfordulást. Parlamentáris demokráciát, az alkotmányos keretekre és a stabil pártstruktúrára vonatkozó, részletekbe menő elképzelésekkel. Demokratikus jogállamot. Kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag a Nyugathoz kapcsolódó, az atlanti gondolat jegyében egyesülő Európához csatlakozó szuverén Magyarországot. E stratégiai célok megvalósítása érdekében taktikai kompromisszumokat kötött. Döntései meghozatalánál személyes szempontok nem játszottak szerepet. És huszonöt évvel ezelőtt úgy hunyhatta le a szemét, hogy stratégiai céljait maradéktalanul megvalósította.
A kizárólagos hatalom ellen fellépő ellenzékiként, és a demokratikus választások után hatalomra kerülő miniszterelnökként egyaránt a megegyezést kereste. Nem mintha naiv lett volna, pontosan tudta kikkel van körülvéve. S ha kellett, keményen harcba szállt ellenfeleivel. De nem kereste a háborúskodást, mert tudta, hogy a népnek békére, nyugalomra van szüksége. S mert ilyen volt a természete.
Szabad György szerint: „Soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani.” A Wall Street Journal írta nekrológjában: Ő volt a keleteurópai átalakulás meg nem énekelt hőse. Valóban, keleteurópai társai, a lengyel Walesa és a cseh Václav Havel a kommunizmus elleni harcban világszerte ismert nevekké váltak, és méltán váltak azzá. A rendszerváltoztatás, a demokratikus átalakulás, az új rendszer felépítésének hőse viszont Antall József volt. A korabeli politikusok világszerte megbecsülték őt és rajta keresztül az országot. Az idősebb Bush elnöktől Kohl kancellárig, Margaret Thatchertől, Mitterandig és Chiracig, Walesatól Jelcin elnökig.
Meggyőződésem, hogy az a nem egészen négy esztendő, ami Antall Józsefnek jutott, a magyar történelem kiemelkedő időszaka. De tudom, az emberek többsége ezt nem így élte meg. A szabadság visszaszerzése a viszonylagos biztonság elvesztésével járt. S akik örültek a változásoknak, azok is többnyire csalódtak. De legjobb meggyőződésem szerint tanúsíthatom, hogy Antall József amit ember megtehetett, azt megtette, hogy ez a csalódás ne következzék be. A rendszerváltoztató miniszterelnök – ahogy kormányára vonatkoztatva egy beszédében megfogalmazta – „tudta, hogy mit kellene tenni, s tette azt, amit lehet”.
1956 után már nem lehetett a hatalmat a régi módon gyakorolni Magyarországon. A Kádár-rendszer alapja egy hallgatólagosan létrejött kompromisszum volt, amelyet a hatalmát restauráló állampárt a forradalom leverését követő – történelmünkben példátlan mértékű – véres megtorlás után a megfélemlített embereknek felkínált, s amelyet azok tudomásul vettek. Élhetsz egy kicsit jobban, s a magánéletedben békén hagyunk, de a hatalmat mi gyakoroljuk, abba nincs beleszólásod.
A nyolcvanas évek végére e kompromisszumon nyugvó közmegegyezés felbomlott. A hatalom birtokosai már nem tudták biztosítani az embereknek a korábban megszokott viszonylagos jólétet, s ezzel párhuzamosan független szervezetek, mozgalmak jöttek létre, utcai demonstrációkra került sor. Mindezt az állampárt kisebb-nagyobb ellenállás után végül is tudomásul vette, amiben jelentős szerepe volt a kelet–nyugati viszonyban bekövetkezett enyhülésnek. A megváltozott nemzetközi helyzetben ugyanis a hatalom birtokosai egy erőszakos fellépés esetén már nem számíthattak a gazdaságilag és politikailag meggyengült Szovjetunió feltétlen támogatására. Az emberek többsége azonban távol tartotta magát a politikától, s a rendszer által biztosított kereteken belül maradva próbálta megőrizni korábbi életszínvonalát, miközben a változások mibenlétéről és mértékéről a politikailag aktivizálódók véleménye is erősen megoszlott. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a változások csakis békések, erőszakmentesek lehetnek. Ez volt az új társadalmi közmegegyezés, amelynek alapján – politikai megállapodások révén – alig több mint egy év leforgása alatt demokratikus jogállam váltotta fel a válságban vergődő pártállamot.
E megállapodások sorában az első az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte volt 1989. március 22-én. A második a szeptember 18-án aláírt megállapodás a szabad választások törvényi feltételeiről és a köztársasági alkotmányról. E megállapodásokat az 1990-es választások utólag legitimálták, de már eredetileg is az akkori politikai erők széles körű konszenzusán alapultak. A sorozatot a választások után megkötött MDF–SZDSZ-megállapodás zárta le, amely megteremtette a demokratikus kormányzás még hiányzó feltételeit, és jogállami passzusokat iktatott az alkotmányba, amire a kerekasztal-tárgyalásokon még nem volt lehetőség. A szabadon választott országgyűlés a megállapodásban foglalt törvényjavaslatokat megvitatta s csekély változtatásokkal, elsöprő többséggel elfogadta.
Aligha vitatható, hogy ezek a politikai megállapodások forradalmi változásokat hoztak. Egypártrendszerből többpárti demokrácia, önkényből jogállam, felülről irányított gazdaság helyett magántulajdonon alapuló piacgazdaság. Ha létezik békés, erőszakmentes forradalom, akkor mindazt, ami Magyarországon 1989 tavaszától kezdve, bő egy esztendő alatt lezajlott – a változások mértéke és gyorsasága alapján – méltán nevezhetjük forradalomnak. Megállapodásos forradalomnak.
Antall József az Ellenzéki Kerekasztal jelentőségét azonnal felismerte. A másik két megállapodásnak pedig kezdeményezője és főszereplője volt. Konzervatív eszmeisége folytán lehet, hogy tiltakozna a minősítés ellen, mégis kimondom: Antall József forradalmár volt. Kompromisszumkész forradalmár.
Tulajdonképpen telefonon ismerkedtem meg Antall Józseffel. Idősebbik fia, Antall György ügyvéd kezdetben részt vett a Független Jogász Fórum munkájában, ezért 1988 végén és ’89 elején többször kerestem telefonon. Minden esetben az édesapja vette fel a kagylót, s adta át a fiának. Talán a harmadik vagy negyedik alkalommal, amikor mondtam a nevemet, közbeszólt: – Már többször beszéltünk, illendő, hogy én is bemutatkozzam. Antall József vagyok. – Sokat hallottam rólad a Gyuritól – füllentettem udvariasságból. Számomra Antall József akkor még a Független Jogász Fórumban szerepet vállalt fiatal ügyvéd, Antall György édesapja volt csupán. És természetesen fel sem merült bennem, hogy most ismerkedtem meg azzal a férfivel, akihez a következő években emberileg és politikailag is a lehető legközelebb kerülök majd.
A Nemzeti Kerekasztalnak is nevezett háromoldalú tárgyalásokon találkoztunk személyesen, 1989 júniusában. Mindketten az alkotmányozó szakbizottság ellenzéki kerekasztalos delegációjának voltunk a tagjai. Az első három hónapban, amikor én vezettem az EKA üléseit, az MDF részéről Szabad György volt az, aki minden alkalommal megjelent, rajta kívül még mások is részt vettek az üléseken, de Antall egyszer sem. Ö az MDF delegáltjaként a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások megkezdésekor csatlakozott az Ellenzéki Kerekasztalhoz. Nem csupán a szakbizottság munkájában vett részt, hanem ott is jelen volt, ahol a döntések születtek, mind az Ellenzéki Kerekasztalon belül, mind az állampárttal folytatott tárgyalásokon.
Az alkotmányozó szakbizottságban az EKA tagjai jól kiegészítették egymást. Tölgyessy kutatóintézetből jött, én gyakorló jogász voltam, Boross Imre úgyszintén, Antall történelmi dimenzióban tudott érvelni, Orbán pedig éles eszével, radikális gondolkodásával járult hozzá az eredményhez. Az ülések előtt egymás között egyeztettük az álláspontokat. Ezek a megbeszélések hoztak bennünket igazán közel egymáshoz. Tölgyessy, Orbán és Boross Imre nézeteit, kvalitásait természetesen jól ismertem az előző három hónap alapján. Antall azonban igazi meglepetés volt. Tájékozottsága, koncepciózus gondolkodása, világos érvrendszere mindannyiunkat lenyűgözött. Ő volt közöttünk az egyetlen, aki nem végzett jogot. Alkotmányjogi ismereteit s az alkotmányosság iránti elkötelezettségét mégsem vonta senki kétségbe. Ez utóbbi amúgy is valami olyasmi, amit hiába tanítanak az egyetemen. Erre vagy ráérzel, s egy életre elkötelezed magad iránta, vagy hiába tanulsz és képezed magad. Antall József, mint ahogy Szabad György fogalmazott a gyászbeszédében: „alkotmányos ember volt”.
Elképesztő politikusi teljesítmény, hogy Antall, aki a tárgyalások megkezdésekor semmiféle párttisztséget nem viselt, azonnal a tárgyalások meghatározó szereplője lett. Felkészültsége, vitakészsége és kompromisszumteremtő képessége révén sikerült áthidalnia az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között a köztársasági elnök kérdésében fennálló, feloldhatatlannak látszó ellentétet. Az állampárt ugyanis a nép által, a parlamenti választások előtt közvetlenül megválasztott, erős jogosítványokkal rendelkező köztársasági elnöki intézményt akart létrehozni, az Ellenzéki Kerekasztal pedig eredetileg hallani sem akart a köztársasági elnöki intézmény bevezetéséről.
A tárgyalásokat a holtpontról Antall József javaslata mozdította el. A felek elfogadták, hogy a történelmi gyökerekhez visszatérve, a köztársasági államformáról szóló 1946. évi I. törvényt kell alapul venni, amely nem az állampárt által elképzelt „erős” köztársasági elnöki intézményt jelentett, tehát az ellenzék számára is elfogadható volt. Az MSZMP azonban továbbra is ragaszkodott a köztársasági elnök nép által történő megválasztásához, tehát ennyiben nem volt hajlandó elfogadni az 1946. évi I. törvényben szabályozott parlamentáris megoldást. Mindenki előtt világos volt, hogy az MSZMP álláspontja ebben a kérdésben a legszilárdabb, hiszen joggal bízott az országosan ismert és népszerű Pozsgay Imre győzelmében.
Miként az 1946. évi I. törvény esetében, most is az Antall József által felvetett kompromisszumos javaslat kínálta a megoldást. Eszerint, ha a parlamenti választás előtt lesz az elnökválasztás – amint ahhoz az MSZMP szintén ragaszkodott –, akkor az első és egyetlen alkalommal a nép válassza az elnököt. Az alkotmányban viszont megmarad a parlamentáris rendszernek és a magyar történelmi hagyományoknak megfelelő, az országgyűlés által választott köztársasági elnöki intézmény. Az antalli kompromisszum logikus volt. Hiszen egy illegitim parlament nem választhat legitim elnököt. Ez volt a hivatalos érvelés. De emögött egy politikai kompromisszum volt: ha az kell a szabad parlamenti választásokhoz, akkor most az egyszer legyen közvetlen elnökválasztás. Akkor legyen akár Pozsgay Imre a Magyar Köztársaság első elnöke. Miközben a kompromisszum fejében az MSZMP elfogadja, hogy magában az alkotmányban az államszervezet a parlamentáris rendszereknek megfelelően legyen kialakítva. Akkor még nem voltam Antall József elkötelezett híve. De a megállapodást zseniálisnak tartottam, s bíztam benne, hogy az SZDSZ és a Fidesz is elfogadja.
Végül az Ellenzéki Kerekasztal többsége aláírta a közösen kialakított sarkalatos törvényeket szentesítő megállapodást, ideértve a köztársasági alkotmányt. Az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá a megállapodást, de nem is vétózta meg azt. Ezzel megnyílt az út a szabad választások előtt.
Bár nem vitás, hogy a „megállapodásos forradalom” meghatározó alakja Antall József volt, az igazsághoz tartozik, hogy az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte és az MDF-SZDSZ megállapodás aláírása közötti bő egy esztendőben a politikai osztály egésze ¬– alapvetően új szereplőkkel – kiválóan vizsgázott. Felelősségtudatból, kompromisszumkészségből és mértéktartásból. Antall József esetében azonban ez a politikai magatartás nem az aktuális helyzetből következett, hanem egész személyiségéből fakadt. Ezért – sokakkal ellentétben – ő akkor is hű maradt ezekhez az eszményekhez, amikor 1990-ben, a szabad választások után a politikai helyzet alapvetően megváltozott. Politikai ellenfele, Tölgyessy Péter találó megfogalmazása szerint Antall „belülről vezérelt ember volt a kívülről vezérelt emberek korában”.
És még valami. Antall József fegyelmezett ember volt. A nagyvilág előtt talán ezért is maradt rejtve közvetlen, barátságos, szeretni való személyisége. Talán mindennél jobban szerette volna, ha kormányfőként nem csak tisztelik, de szeretik is az emberek, ám férfiatlannak tartotta, ha a külvilág felé bármilyen jelét adta volna ennek. Élete vége felé belátta, hogy ezt már nem fogja megérni. Megköszönte az embereknek, hogy elviselték a rendszerváltozással elszenvedett nehézségeket.
Ravatalánál a metsző, hideg szélben órákig sorban álló tömeg, és temetését a televízióban végig kísérő milliók bizonyítják, hogy akkor, egy pillanatra közel került az emberekhez.
De gyorsan elmúlt ez a pillanat is. Talán most, huszonöt évvel a halála után olvadni kezd a jég, és a rendszerváltoztató miniszterelnököt szívébe zárhatja a magyar nép.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Máig nem derült fény a hírhedt géprabló, „D. C. Cooper” kilétére 20:20
- Egyedi humorával nyűgözte le a közönséget Latabár Kálmán 18:05
- Macbeth, a tragikus hős és VI. Jakab, a boszorkányos király 16:05
- A protestánsok sérelmei vezettek az első defenesztrációhoz Prágában 15:05
- Az aszódi Podmaniczky–Széchényi-kastély 10:35
- Megpecsételte Napóleon sorsát a végzetes oroszországi hadjárat 09:50
- Saját országának nevét is megváltoztatta Mobutu, Zaire elnöke 09:05
- Utolsó pillanatáig nevettetett Harry Einstein, a nagy komédiás tegnap
