Az eredeti tervek szerint a felépítése után húsz évvel, 1909-ben lebontották volna a párizsi világkiállításra készült, igen rossz állapotba került Eiffel-tornyot, ám az még 1925-ben is állt. A fenntartási költségei hatalmas terheket róttak a francia államra.

Párizs az első világháború után számos lehetőséget nyújtott egy olyan tehetséges szélhámosnak, mint a Monarchiában született, cseh származású, öt nyelven beszélő, az óceánjárók játékasztalai mellett edződött Victor Lustig, aki hírnevét még Amerikában alapozta meg: 30 ezer dolláros darabáron pénzhamisító gépeket adott el helyi balekoknak. A masina hat óra alatt nyomtatott ki egy százdolláros bankjegyet, amely úgymond a megtévesztésig hasonlított az eredetire. Ez volt a trükk lényege, ugyanis a tárban lévő első három bankó valódi volt. Mire pedig az átvert vevő a nyomtatásnál eljutott a negyedik százashoz, a modora miatt az alvilágban a Gróf becenevet kapó Lustig már messze járt.

Párizsba érkezése után továbbgondolta az Eiffel-toronnyal kapcsolatos újsághíreket. És már ki is pattant fejéből az isteni szikra: magát posta- és távközlésügyi miniszterhelyettesnek kiadva a főváros legpatinásabb szállodájában egyszerre öt (más források szerint hat) híres ócskavas-kereskedővel hitette el, hogy le fogják bontani a hétezer tonnás vasszerkezetet.

A hazugság tökéletes volt: a kereskedők könnyen elhitték, hogy a hatóságok nem akarják nagydobra verni az üzletet, s ezért titokban hajtanák végre a főváros legfőbb és a párizsiak által lassan megkedvelt látványosság eltüntetését. Mi több, még hálásak is voltak a „tisztviselőnek”, hogy az megosztja velük az államtitkot, és pont tőlük kér árajánlatot.

Másnap a csaló választott a „pályázatok” közül, és végül nemcsak a torony vasszerkezetének 70 ezer dollárra rúgó árával károsította meg a leglelkesebbnek bizonyuló kereskedőt, André Poissont, hanem a közreműködéséért járó csúszópénzzel is. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. különszám számában olvasható.