A rendszerváltoztatás belülről

A kerekasztal-tárgyalások nyitánya (1989. június 13.)

Megérkezem a Parlament VII. számú kapujához. Átadom az egyik kormányőrnek a személyi igazolványomat, és türelmesen várakozom, amíg a másik kikeresi a nevemet a meghívottak listáján. Közben Szabad György érkezik. Megvárom, amíg ő is átesik a beléptetésen, majd elindulunk a folyosón a főbejárat felé. Negyvenkét éves vagyok, most járok először az Országház épületében.

Amikor ráfordulunk a főlépcsőre, a látvány szinte mellbe vág! Fölöttünk az aranycirádás mennyezet, a végtelenség érzetét keltő freskókkal, előttünk a széles, impozáns márványlépcső, közepe táján több tucat fotóriporter várja az érkezőket. Csattognak a kamerák, villognak a vakuk, hátrálnak a fotósok, és mi megyünk felfelé a lépcsőn, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szabad Györgyhöz fordulok:

– Gondoltad volna, Gyuri bácsi, ezelőtt akár fél évvel is, hogy se hatalmunk, se fegyverünk, csak igazunk van, és ezek beengednek bennünket ide?

1989. június 13-a van, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások nyitánya.

Belépek az ülés helyszínére, a Vadászterembe, körülnézek. A falakat az elegáns faburkolat felett hatalmas freskók borítják. A fotósok most is megtalálnak, igyekszem hát leplezni elragadtatásomat, s leülök a helyemre. Szemben velem az állampárt vezetői, Grósz, Pozsgay, Fejti. Hátuk mögött a freskón a történelmi Magyarország legendás várai. Nem igazán illik hozzájuk a háttér, merül fel bennem, de aztán inkább az ellenfelekre koncentrálok. A főtitkár egyszerre gondterhelt és szórakozott, a papírjait rendezgeti. Fejti komor arccal néz maga elé. Már három hónapja vesztes szériában van. Az Ellenzéki Kerekasztal megalakulásával kikerült a kezéből a karmesteri pálca. Pedig milyen szép is volt addig! Megbízás az MSZMP KB-től, látványos tárgyalások az ellenzéki csoportokkal – tv-híradó, parolázás, mosolygás, előzékenység. A hatalom jó szándékú, mindenképpen tárgyalni akar. De ehhez meg kell találni a partnereket. Na, erre jövünk mi, a Független Jogász Fórum. Ne tessék tovább keresni! Létrejött az Ellenzéki Kerekasztal – itt a tárgyaló partner! Ettől kezdve nem maradt más, mint futni az események után. Egészen a mai napig, a tárgyalások nyitányáig. Most talán lesz egy kis idő az erőgyűjtésre, de ez valószínűleg csak az utóvédharcokra, a legfontosabb bástyák megőrzésére lesz elég. Mert az ellenzék 1989. március 22-e óta folyamatos offenzívában van. S Fejti van annyira intelligens, hogy ezt pontosan lássa.

Pozsgay nyílt, barátságos tekintettel néz ránk, a szemben ülőkre. Talán úgy érzi, az ellenzék akár segítheti is célja elérésében, ellenfelei sokkal inkább azok, akik mellette ülnek. Meg akarja szerezni a Pártban a hatalmat, s valószínűleg őszintén hiszi, hogy akkor majd kihúzhatja az ország szekerét a kátyúból. Őt a másik oldalon is becsülik, míg Grósz és Fejti az ellenzék számára elfogadhatatlan. Valami ilyesmi járhat a fejében.
Grósz elkezd beszélni. Monoton hangon olvassa fel a beszédet, amely tele van az ismert közhelyekkel. Ember legyen a talpán, aki oda tud figyelni. Az én beszédem egészen más lesz. Fontos, hogy mindenki érezze, azok, akik most megjelennek a politikában, mások, mint a korábbiak. A fizimiskám is látványosan különbözik azokétól a politikusokétól, akiket az emberek a televízióban nap, mint nap láthatnak – Kádár Jánostól Pozsgay Imréig.

Amikor Grósz Károly, az állampárt főtitkára befejezi a beszédét, én következem. „Magyarország – jog szerint – ezer esztendő óta a magyar népé” – kezdem olvasni a szöveget. Az Ellenzéki Kerekasztal szándéknyilatkozatához többen adtak ötleteket, de az eleje és a vége egyértelműen az enyém. Három hónap telt csupán el a március 15-ei nagy ellenzéki demonstráció, a Magyar Televízió jelképes lefoglalása  óta. Máig felejthetetlen a kép. Csengey ott áll a lépcsősor tetején, farmerdzsekiben, panyókára vetett kabáttal.

– Tőlünk ne féltse senki a televíziót! – emeli fel mutatóujját. – Nagyon fogunk rá vigyázni. Mert a miénk. És tőlünk ne féltse senki Magyarországot! Arra is nagyon fogunk vigyázni. Mert az is a miénk.

A tömeg tapsol, éljenez, lelkesedik. Én pedig arra gondolok, hogy a forradalmár költő bejelentette a nép igényét arra, hogy visszavegye hazáját, a nép pedig magévá tette a forradalmár követelését.

Ez az élmény is bennem volt, amikor keretbe foglaltam az Ellenzéki Kerekasztal szándéknyilatkozatát. Nem felejtkezve meg arról, hogy jogászok vagyunk, így azt is tudjuk, mit jelent a tulajdonjog, s mit a birtoklás joga, mint a tulajdonjog egyik részjogosítványa: Ezért kezdtem úgy a beszédet, hogy Magyarország ezer esztendő óta a nép tulajdona. S ezért tértem vissza a beszéd végén az indító gondolatra: „Magyarország a nép tulajdona. Nem szükséges tehát erőszakkal visszaszereznie azt, ami amúgy is az övé. Csupán fejét kell felemelnie, önmagát megszerveznie, s illő öntudattal birtokba venni az országot. Saját hazáját.”

Pozsgay Imre arca komoly, gondterhelt, elgondolkodó. Lehet, az ellenzék nem is az ő malmára hajtja a vizet? Lehet, hogy összeállt egy valódi politikai erő, amely már neki is ellenfele, nemcsak Grósznak és Fejtinek? Az elnöklő Szűrös Mátyás, mintha kissé elérzékenyült volna. Zavartan köszörüli a torkát, mielőtt megköszöni a nyilatkozatot.

Grósz Károly viszont nem egy érzelmes típus. Két alkarjára támaszkodva előrehajolt, s úgy figyelt, amikor a múlt bűneiről beszéltem: „Az 1956-os forradalmat a szovjet hadsereg leverte. Nemzeti bizottságainkat, munkástanácsainkat, újjáéledt pártjainkat pedig a hazai reakció számolta fel.”

Ez a „hazai reakció” megtette hatását. Grósz gyilkos tekintettel néz rám. Neki, az „élcsapat” első emberének végig kell hallgatnia, hogy egy senkiházi reakciós a kommunistákat nevezi reakciósoknak. Ráadásul ez a senkiházi nem becsüli azt a rendszert sem, amelyben tanulhatott, érvényesülhetett, ügyvéd lehetett, s amelyre Keletről és Nyugatról mindenki elismeréssel tekint: „A megfélemlített és reményét vesztett népnek aztán alamizsnaként juttattak néhány morzsát, a magánszférában elismertek bizonyos szabadságokat és nagylelkűen megengedték, hogy az emberek önmaguk kizsákmányolásával elviselhető körülményeket teremtsenek maguknak. Saját boldogulásunkat csak alattvalóként kereshettük, felelős polgárként közös sorsunk alakításába nem szólhattunk bele. Az ország irányítása a mindenható hatalomra maradt. A szűk hatalmi elit magánügyként kezelte közös ügyeinket. Az eredmény ismert: versenyképtelen gazdaság, működésképtelen társadalom, tömeges elszegényedés, megromlott morál. A válság a rendszer válsága, megszüntetni a jelenlegi hatalmi szerkezeten belül nem lehet.”

1. 1956 következményei
2. Közös ellenzéki demonstráció (1989. március 15.)
3. Az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte (1989. március 22.)
4. A kerekasztal-tárgyalások nyitánya (1989. június 13.)
5. A rendszerváltó megállapodás (1989. szeptember 18.)
6. A rendszerváltoztatási folyamat (1989-1991)
7. A rendszerváltoztatás aktív szereplői

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2010

• Az aradi vértanúk özvegyei
• Jan van Eyck és a Rózsa-regény
• A végzetes vonzerejű asszony
• Rosszéletű nők kalandjai a szabadságharc idején
• Hová lettek a bűnösök?
• Erős, mint a Bors, avagy az első magyar munkásmozgalmi kalandfilm
• A mélység titka: magyar roncskutatók víz alatti kalandjai Fokvárostól a Balatonig
• Az eredeti Széchenyi az igazi
• Charles Lindbergh pálfordulása a technikai vívmányoktól a környezetvédelemig