1944. március 19-én, a német megszállás idején Magyarország mintegy 14 millió polgára közül 760-780 ezer tartozott az úgynevezett zsidótörvények hatálya alá. Április közepe és május vége közt ideiglenes gettókba gyűjtötték össze a vidéken élő s munkaszolgálatra be nem hívott mintegy 450 ezer főt, majd május közepe és július 9-e közt deportálták őket Auschwitzba. Közülük mintegy 380 ezren nem élték túl a holokausztot. A magyarországi deportálásokat Adolf Eichmann kevesebb mint 150 fős különítménye irányította. Majdnem két hónapon át a napi átlagban nyolcezer ember deportálása csak a magyar közigazgatás szolgálatkész együttműködésével volt lehetséges. A helyi hatóságok vezetői, csendőrök, tisztviselők, a MÁV és az egészségügyi vizsgálatokra kirendelt orvosok és nővérek hathatós közreműködésével.

A Horthy-kori Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchiától örökölte közigazgatási rendszerét, amely a dualizmus idején felduzzadva a dzsentri, úri középosztályi és kispolgári hivatalnokoknak kínált kiszámítható és kényelmes megélhetést. Ebből a közegből öröklődött a tisztviselők attitűdje: az állam urainak érezték magukat, nem pedig az állampolgárok szolgálatát tartották feladatuknak.

Elvárták, hogy az állampolgárok „alázatos kérelemmel” forduljanak a cím- és rangkórság illemszabályai szerint megszólított tisztviselőkhöz, hogy azok „kegyet gyakorolva” elintézzék az ügyet. A közigazgatás létszáma a trianoni Magyarországon se csökkent. A bürokrácia működését a hivatali hatáskörök átfedése és az uram-bátyám korrupció jellemezte, ahol jó kapcsolatokkal az ügyek megsürgethetők és elintézhetők voltak. A hivatalok működésének kézi vezérléséhez pedig a mindenkori felsőbbséghez (végső soron a kormányhoz) lojális, szervilis vezetők kellettek.

A népirtás „főpróbája”

A második világháború időszakában több logisztikai kihívás érte a közigazgatást. A legpozitívabb a világháború kitörése miatt Magyarországra menekült lengyelek megsegítése volt. Ugyancsak példaértékűnek tekinthető az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap), amely a nagycsaládos falusi nincsteleneknek segített házhoz, földhöz és állathoz jutni hosszú lejáratú, kamatmentes hitelre.

A revízióval visszatért országterületeken a magyar közigazgatás újbóli bevezetése azonban már nem volt egyértelmű sikertörténet: idegenellenesség, kölcsönös bizalmatlanság, a politikai ígéretek (például a Kárpátaljának ígért autonómia) be nem tartása, s ellátási zavarokat okozó szervezetlenség (főleg Észak-Erdélyben) jellemezte. Az idegenellenesség a nemzetiségi lakosokat és a zsidóságot sújtotta leginkább, de a visszacsatolt területeken élő magyarok is megtapasztalhatták, hogy az anyaország közigazgatása bizalmatlanul kezeli őket, s ügyeik intézésére inkább az anyaországból küldtek ki tisztviselőket.

A zsidóellenesség legnyilvánvalóbb példája a kárpátaljai, s kisebb részben észak-erdélyi zsidóságot hontalannak bélyegző és őket az országhatáron túlra, a német–szovjet háborús területre (Kamenyec-Podolszkba) deportáló akció volt 1941 nyarán. Alig öt hét alatt mintegy 20 ezer, állampolgárságát bizonyítani nem tudó zsidót gyűjtött össze és deportált a magyar közigazgatás. Az állam láthatóan az egykori országterületre tartott csak igényt, de az ott élő zsidókat nem látta szívesen. Az 1941-es deportálás az 1944-es magyar holokauszt sikeres „főpróbájának” tekinthető. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.