Valamilyen rejtélyes okból csak a 209. számú meghívó jutott Rákosi Mátyásnak a saját, 60. születésnapjára küldött invitálások közül. A malőrből annak ellenére nem lett ügy, hogy a vezér ünneplése országos keretek közt zajlott.

1952 márciusában Rákosi Mátyás elvtársat meghívták Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapja alkalmából rendezendő ünnepi estre a Magyar Állami Operaházba. A címzett köszönettel elfogadta a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetősége, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa és az MDP Budapesti Pártbizottsága közös invitálását. Az viszont ma már megválaszolhatatlan talány, észrevette-e vajon, s ha igen, miként reagált arra a (felség)sértéssel felérő figyelmetlenségre, hogy a díszes, dombornyomásos és sorszámozott meghívóból neki nem az 1. hanem csak a 209. jutott. Ismereteink szerint e malőrből nem lett ügy.

Más kérdés, hogy aligha volt alap nélküli az a korabeli vicc, mely szerint az országra szóló ceremónia után nem sokkal két könyvesboltos beszélgetett a börtöncellában:

– Te miért ülsz?
– Mert elfelejtettem kidekorálni a kirakatot Rákosi elvtárs születésnapján. És te?
– Én kidekoráltam ugyan, de Lenin meg Sztálin közé raktam Rákosi képét.
– És ez volt a baj?
– Nem. Csak elfelejtettem a kirakatból kivenni Victor Hugo regényét, a Nyomorultakat.

A „népünk bölcs vezérének”, „Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványának” hatvanadik születésnapjára való országos készülődés majd egy évvel korábban, már 1951 augusztusában megkezdődött. A minta több mint kézenfekvő volt: minden legyen úgy, ahogy két évvel korábban, 1949 decemberében, mikor is minden „a népek atyjáról”, a 70 éves Joszif Visszarionovics Sztálinról szólt. A dicsőítés forgatókönyvét csupán csak adaptálni kellett – és egy fokkal szerényebbre fogni. Az MDP politikai bizottságának tagjai 1951 augusztus végén – kihasználva, hogy a szocializmus magyarországi építésvezetője éppen Szocsiban piheni ki fáradalmait – szigorúan bizalmas, a szokásosnál is kevesebb, 7 példányban sokszorosított határozatot hoztak.

Az előterjesztést, melyet állítólag Rákosi sosem látott, Révai József főtitkárhelyettes jegyezte, s a 10 pontos javaslatra szinte változtatás nélkül bólintott rá a magas testület. Az utókor figyelmére érdemes az a momentum, hogy az ünneplés sorvezetőjéül szolgáló első határozatban még nem szerepelt a legnagyobb szabású megmozdulás, a január elején meghirdetett “Termelj ma többet, mint tegnap” elnevezésű sztahanovista munkaverseny. Noha erre vonatkozó írásos dokumentum nem maradt fenn, a tévedés különösebb kockázata nélkül jelenthető ki, hogy ezt maga az ünnepelt „verekedhette” ki társainál, ha nem másként, hát egy ráutaló kérdéssel, mondván, a Sztálin ünnepségeknek is ez volt felvezető akciója.

1952 első negyedévében nemigen akadt olyan nap, amikor a lapok vagy a rádió ne tudósítottak volna a minden korábbit túlszárnyaló eredményekről, csak úgy röpködtek a 300-400 százalékok. Ez alól egyetlen kivétel akadt: az istennek sem lehetett száz százalék fölé tornászni a versenyfelajánlásban célul kitűzött tagdíjfizetési morált, ám ez is csak azért nem sikerülhetett, merthogy azzal még a legelszántabb agitproposok is tisztában voltak, hogy ez – mármint a tagdíjfizetési morál túlteljesítése – logikai képtelenség.

Miközben a lapok külön sajtóterv szerint adták közre a napi diadaljelentéseket, a politikai bizottság tagjai egyre ingerültebben olvasták azokat az egyébként kozmetikázott – s néhány éve Kocsis Piroska levéltáros által az Archívneten publikált – jelentéseket, melyek szerint a szervezett dolgozóknak „csak 78-80 százaléka” tett felajánlást, s hogy január végén még „különösen súlyos” volt az elmaradás a főváros IV. kerületében, ahol az ellenség olyan tűrhetetlen kijelentésekkel szabotált, hogy „a felajánlásoknak nincsenek meg az objektív feltételei”.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tél számában olvasható.