2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

Volt egyszer egy hadsereg

2011. január 12. 13:31

1943. január 12-14. között az oroszok áttörték a gyenge ellenállást tanúsító doni magyar arcvonalat, ennek során odaveszett a 2. magyar hadsereg jelentős része: a 200 ezres seregből 120 ezren soha nem tértek haza.


A 2. magyar hadsereg 1942. tavaszán és nyarán három ütemben érkezett ki a keleti frontra. A körülbelül 200 ezer fős hadseregbe több ezer főnyi zsidó és kisebb részben munkásmozgalmi aktivistákból álló munkaszolgálatos alegységeket is besoroztak.

Az első lépcsőben kiérkező, Orjol és Kurszk térségében kirakott III. hadtest nyomban az első vonalba került és a német csapatokkal együtt harcolva, igen súlyos (15–20 százalékos) veszteséget szenvedve küzdötte előre magát Voronyezs irányában a Donig. Az ezt követő két lépcsőben érkező csapatok ugyan harc nélkül, de több mint ezer kilométeres gyalogmenetet végrehajtva (!), elcsigázva érkeztek a Donhoz, majd azonnal megkezdték védőállásaik kiépítését. A folyó mentén több mint 200 kilométer hosszúságú frontszakasz védelmét látták el a magyar csapatok, tőlük északra németek, délre olaszok helyezkedtek el.

Az utánpótlás elégtelen volta a harcoló alakulatokat is sújtotta, és embertelen körülményeket teremtett a munkaszolgálatos csapatoknál. A lőszer és üzemanyag éppúgy kevés volt, mint az élelmiszer és a ruházat. A kimerült katonák leváltására, a súlyos veszteségeket szenvedett csapatok kivonására nem került sor.

A magyar katonai és politikai vezetés már baljóslatú előjelnek tekinthette volna a szovjet csapatok hatalmas erejű ellentámadását Sztálingrád térségében 1942. novemberétől, amely az ott tevékenykedő német és román csapatok körülzárását és megsemmisítését eredményezte. 1943. január 12-én, illetve 14-én elérte a végzet a 2. magyar hadsereget is, amikor az urivi és scsucsjei hídfőkből kiinduló nagy erejű szovjet támadás két helyen áttörte az arcvonalat, majd a szétszakított magyar haderőt megsemmisítette. A magyar és német visszavonulást a számbeli és fegyverzetbeli túlerővel szemben főként a magyar csapatok fedezték.

A 2. magyar hadsereg ebben a küzdelemben 1943. január 12. és február 9. között gyakorlatilag a Don-kanyarban megsemmisült, az itt vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet, felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda értelmetlenül a -40 fokos orosz télben, miközben a főparancsnokság és az ország vezetése szinte semmit nem tett az előre látható katasztrófa elkerülése érdekében.

A menekülési parancsot ugyanis csak 17-én adta ki a magyar hadvezetés, de csak 24-ére sikerült végrehajtani. Addig viszont - ahol lehetett - a magyar egységek hősiesen ellenálltak. A visszaút azonban embertelen volt. A harminc fokos hidegben ezrek fagytak meg, mások megőrültek. Alig volt mit enni, ráadásul az oroszok is tizedelték a végtelen hosszúságú menetoszlopokat.

Összesen közel 150 ezer halott, sebesült, hadifogoly és eltűnt került a honvédség veszteségi listájára (ebből kb. 40 ezer halott és kb. 60 ezer hadifogoly), és több, mint 40 ezer munkaszolgálatos jutott ugyanerre a sorsra. A menekülőket utóbb összerendezték, egy részük hazatért, más részük - kisebb kiegészítéssel - továbbra is a Szovjetunióban maradt, de már csak megszállási, főleg vasút-biztosítási és partizán-elhárítási feladatokkal. Az utóbbit azonban feljegyzések és visszaemlékezések szerint a magyar egységek lanyhán látták el. Az ukrán nemzeti partizánalakulatokkal helyi megegyezések, majd, úgy tűnik, hogy általános jellegű, felső szintű megállapodás is született arról, hogy egymást igyekeznek elkerülni.

A II. hadsereg pusztulása - bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió adásából lehetett értesülni - az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét.

A budapesti hivatalos értékelések általában optimisták voltak, és a fronton tapasztalt drasztikus eszközökre és szélsőséges megoldásokra nem tértek ki. Jány 1943. május 15-én érkezett meg a Keleti-pályaudvarra, ahol a miniszterelnök fogadta. Bár a németek kitüntették, hadseregparancsa miatt Horthy eljárást akart indíttatni ellen, nyugállományba vonult. A háború végén nyugatra menekült, ám 1946-ban hazatért, tudva, hogy perbe fogják. Erre sor is került: a fő vád ellen sváb származása volt, valós ügyeivel nem foglalkoztak, végül 1947. november 26-án végezték ki. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság Jányt az ellene emelt vádak alól jogilag felmentette.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár