Bujkálástól a haláltáborok borzalmaiig

2010. április 30. 08:28 MTI

A napokban a Sant Egidio Közösség meghívására Magyarországra látogatott Ceija Stojka roma holokauszt-túlélő, aki 75 évesen Ausztriában él, még mindig aktív író, és festményeket is készít. Pannonhalmi és budapesti beszámolói után az MTI-nek beszélt a vészkorszak embert próbáló szörnyűségeiről.

Korábban

Embertelen világ

Művésznő, milyen körülmények között nőhetett fel egy roma kislány a második világháború előtti Ausztriában?

Édesapám írni-olvasni tudó roma ember volt, aki megfelelő érzékenységgel rendelkezett az akkori politikai változásokat illetően. Ausztria "zöld szívében", Stájerországban születettem 1935-ban a család ötödik gyermekeként. Szüleim a cigány hagyományok szerint esküdtek egymásnak örök hűséget, ennek megfelelően nem kötöttek egyházi házasságot. Testvéreimet azonban, így az utánam született Oszkárt is megkeresztelték.

1933-ig tartott családunk boldogsága, akkor már szüleim érzékelték, hogy a politika rossz irányt vett. Édesapám rövidesen úgy döntött, hogy Bécsbe költözünk, ott akartunk elbújni nem cigány ismerősöknél a hátrányos megkülönböztetés elől. A biztonságunk addig tartott, amíg a család együtt volt, ám egy napon apát egy zöld autóval "magas, délceg katonák" elvitték. Közben az iskolában, ahova jártam, új tanárt kaptunk, aki megkövetelte a Heil Hitler! köszönést az addigi Grüss Gott! helyett. Én erre megkérdeztem, hogy ki az a Hitler, aminek büntetés lett a következménye, nem sokára pedig el is tiltottak az iskolalátogatástól...

A tragikus Bécs korabeli állapotában az volt, hogy az emberek visszavonultak a magánszférába, az utcák viszont népesek és hangosak voltak a Hitlerjugend és egyéb hasonló, szélsőjobboldali szervezetek tagjaitól, akik ellenségesen léptek fel a zsidó és roma emberekkel szemben. A megfélemlítés időszakát még nehezebbé tette, hogy bevezették az élelmiszerjegyeket. Anya akkoriban igyekezett a húsjegyeket kenyérjegyre cserélni, mert arra szerinte nagyobb szükség volt. Mindeközben híd alatt, illetve ismerősöknél húztuk meg magukat, de a bujkálás az idő előrehaladtával egyre nehezebb lett.

Mi történt ez alatt édesapjával?

A dachaui koncentrációs táborban tartották fogva, életjelet magáról levelein keresztül tudott adni. Ezeket természetesen szigorúan cenzúrázták, de egy alkalommal aláírása helyett cigányul odaírta: "itt mindenkit meggyilkolnak". Mivel a cenzorok azt hitték, hogy ez az aláírása, a megjegyzés átcsúszhatott az ellenőrzésen. Ez sem segített azonban azon, hogy végül édesapámat is megöljék. Anyám szerette volna őt tisztességgel eltemetni, valakinek a közbenjárására meg is kaptuk az urnát apám csontjaival. Anya ekkor alsószoknyája anyagába behajtogatta és bevarrta a csontok egy részét, majd a nyakába akasztotta. Ezt egészen addig viselte, amíg Auschwitzban az SS-katonák le nem tépték róla.

1943. március 31-én kellett volna a temetést megtartani, de éppen ezen a napon hurcoltak el minket Bécs egyik gettójába. Az itteni életről arra emlékszem, hogy egy Eva Justin nevű nő csokoládét osztott a gyermekeknek, hogy bizalmunkba férkőzzön, később viszont többek között ő játszotta a cigány családok egyes tagjait a Gestapo kezére. Arra nagyon ügyeltek a nácik, hogy a családtagok ne tudják meg, mi történt az elvitt rokonaikkal.

Miként folytatódtak a szörnyű megpróbáltatások?

A gyűjtőtábor épületében volt egy vonal, amelyet nem lehetett átlépni, ezt a katonák be is tartatták, mégpedig úgy, hogy negyedóránként bekiabáltak, hogy ha valaki mégis megteszi, kutyákat eresztenek rá. Lavórban kaptuk a vizet, amelyért öldöklő küzdelem zajlott. Az idősebb, lassabban mozgó asszonyok hátulról kérték fogolytársaiktól, hogy "hagyjatok még a vízből". A föld nedves volt alattunk, mert napokig nem engedtek bennünket WC-re menni. Ugyanerre a földre, szörnyű körülmények között szülték a várandós nők a gyermekeiket. Ha már nem éltek a csecsemők, a ház sarkába tették őket. Egyszóval embertelen, pokoli körülmények között zajlottak ezek a napok.

következő oldal 1 / 2