A szerzetesek már a korai időktől kezdve előszeretettel foglalkoztak orvoslással, gyógyászattal és ápolással. Ezzel kapcsolatban érdekes adalékokkal szolgál Puskely Mária a szegedi Acta Historicában 2006-ban megjelent tanulmányában.
Szakszerű képzés és ellátás Hippokratész nyomdokain
Az orvos szerepét már a korai szerzetesek is nagyra értékelték, így Szent Benedek is a gyógyító orvoshoz hasonlította az apátot: `mint bölcs orvos minden eszközt használjon fel` a bűnös gyógyítására. Jézus példabeszédének egyik mondata (Beteg voltam, és meglátogattatok) pedig arra késztette a szerzeteseket, hogy az ápolást is felvegyék mindennapi tevékenységük sorába. Ez az igény nem változott a szerzetes közösségek kialakulása után sem: az egyik 6. századi regula kifejezetten előírta, hogy a szerzetesek vigasztalják és szolgálják a betegeket. Más pontok pedig fontosnak tartották, hogy a betegeknek külön termet hozzanak létre. A döntésben minden bizonnyal praktikus okok is szerepet játszottak.
A bencések betegápoló gyakorlata a Karoling-korban bontakozott ki. A monostorok mellett jól felszerelt betegházakat létesítettek, a gyengélkedőkről saját személyzet gondoskodott. A sankt-galleni apátság megmaradt tervrajza is a szakszerűségről árulkodik, azon egy külön kórház épülete szerepel, amelyet kis templommal, konyhával és fürdővel is elláttak. Az orvos számára épületrészt képzeltek el, a gyógyszereket is megfelelően tárolták. A kertben gyógynövényeket termesztettek. Egy másik rész szegénykórházként szolgált, amely egyben menedékhelykén (hospicium) is funkcionált.
Kép a Schola Medica Salernitanáról Avicenna Kánonok c. művéből
A 11-12. századi monasztikus reformok nagy figyelmet fordítottak a közösség beteg tagjaira. Cluny apátsága három kórházat is emelt, ezen felül a zarándokok és a beteg szegények számára még egy hospiciumot létesítettek. A kor szerzetesi rendelkezései részletesen szabályozták az ápolók és a betegek helyzetét. Megkülönböztették az ambuláns és a fekvő betegeket, ügyeltek az elhunytak megfelelő eltemettetésére. Bizonyos kezeléseket csak orvosi engedéllyel lehetett végrehajtani, próbálták elkülöníteni a betegségek fajtáit. Nagy hangsúlyt fektettek a megfelelő számú fürdésre. Igyekeztek tápláló vagy kímélő étrendeket összeállítani. A leghatásosabb módszernek pedig a kor legjobb megoldásait, a köpölyözést illetve az érvágást tartották.
Egy német orvostörténész tanulmánya szerint a középkori orvostudomány jobb volt annál, mint amilyen a híre. A köpölyözés sokszor nagyon is indokolt volt, a vérző sebeket összevarrták, a tumort eltávolították, és kihasználták a gombák antibiotikus hatását - állítja a kutató.
A bencések törődtek a megfelelő képzéssel is. Alcuin (730-804) javaslata értelmében a monostori iskolákban orvostudományt is oktattak. Arab hatásra nyíltak meg Európa egyetemei az orvostudomány előtt, elsőként a dél-itáliai, bencés eredetű salernói orvosi iskola jött létre. Az intézmény egyik leghíresebb tanára Constantinus Africanus voolt, aki több keleti orvoslási írást fordított le görög és arab nyelvből. Ismerte Hippokratészt, Galénoszt, de a kortárs Avicenna műveinek felhasználásáról nem számolt be. Salernó mellett elismert képzés folyt Montpellier, Bologna, Párizs és Toledó egyetemén. A monostori könyvtárak számos orvosi, gyógyszerészeti könyvvel rendelkeztek.
Kolostorok és középkori wellness központok Magyarországon
Az antoniták betegápoló társaságát (Hospitalarii S. Antonii) Gaston frank nemes alapította, mert fia Remete Szent Antal közbenjárására meggyógyult az orbáncból. Első épületüket a dauphinéi St. Didier-de-la-Mothe helységben hozták létre, ahol Szent Antal ereklyéit őrizték. 1218-tól a társaság tagjai szerzetesi fogadalmat tettek. A rend élén a nagymester v. generális apát állt. Virágkorukban 369 ispotályt tartottak fönn Európában, elsősorban az említett betegség gyógyítására, de zarándokok elszállásolására is.
A karthauziak szemlélődő remeterendjét Szent Brunó alapította a franciaországi Chartreuse-ben. A rendet III. Sándor pápa hagyta jóvá 1176-ban. Az elsõ karthauziak a 3-4. századi egyiptomi remetékhez hasonlóan éltek. Mindennapjaikat az ima, az elmélkedés töltötte ki, gyakorlati tevékenységként kódexmásolással és gyógynövények termesztésével foglalkoztak. Törekedtek a remetei magány tökéletes megvalósítására.
Bizánc orvostudománya a görög és a római hagyományokra épült. Az orvosok a test mellett a lélek gyöngeségeit gyógyítani akarták. A bizánci egyház számos orvos-szentet ismer: az ingyen gyógyító Tarszoszi Diomédész Diocletianus császár alatt szenvedett vértanúságot. A leghíresebb orvosok között foglal helyet Meletiosz, akinek Az emberi testről és A lélekről c. munkáit is a tudomány alapművei közé lehet sorolni.
A nagyobb kórházak már ekkor specializálódtak: szülészet, nőgyógyászat, szemészet, bőrgyógyászat, seborvoslás, belgyógyászat és fogászat várta a pacienseket. Az orvos munkáját felcserek segítették. Alkalmazták az arab és az örmény medicina eredményeit is.
Magyarországon is működtek szerzetes orvosok. Muther a szepeshelyi káptalan prépostja volt, de IV. Bélát és V. Istvánt gyógyítása is a nevéhez fűződik. IV. László udvarában Tivadar nevű ferences orvosról vannak adatok. A szerzetesrendek is foglalkoztak betegek gondozásával. A szepességi Darócon az antoniták először kórházat, majd templomot emeltek. A karthauziak a Hernád folyóhoz közeli Menedékszirten, illetve Lehnicben - nem messze a lengyel határhoz - építettek kolostort. Ispotályaik mindig nyitva álltak a betegek előtt, a ferencesek szegedi kolostora pedig egyenesen a középkor wellness központja lett.
A rövid életű magyar egyetemek forrásanyaga nem árulkodik az orvoslás oktatásáról. Maga Pázmány Péter is hiányolta a rendszeres egyetemi orvosképzést, ezért kezdeményezte ennek a létrehozását. Próbálkozása nem vezetett eredményre, a Nagyszombati Egyetemen csak 1769-ben nyílt meg a facultas medica.
