I. Bajbarsz

Hatalomváltás a mamelukok élén

Bajbarsz, I., teljes nevén AL-MALIK AZ-ZÁHIR RUKN AD-DÍN BAJBARSZ AL-BUNDUKDÁRÍ vagy ASSZÁLHÍ,  Bajbarsz más írásmóddal BAIBARSZ (szül. 1223. a Fekete-tengertől északra - megh. 1277. július 1. Damaszkusz, Szíria), az Egyiptomban és Szíriában uralkodó legjelentősebb mamlúk szultán 1260-tól; a mongolok és a keresztes lovagok ellen folytatott hadjáratairól, valamint belső közigazgatási reformjairól vált híressé. A Szirat Bajbarsz c. népi legenda, amely életének állítólag hiteles történetét beszéli el, ma is népszerű az arab világban.
A Fekete-tenger északi partján, a kipcsak törökök országában született. A mongolok 1242 körül törtek be a kipcsakok földjére, és Bajbarszt sokakkal együtt eladták rabszolgának. Végül az egyiptomi Ajjúbida-dinasztiából származó asz-Szálih Nadzsam ad-Dín Ajjúd szultán tulajdonába került. Bajbarszt, akárcsak a szultán valamennyi új rabszolgáját, a Nílus egy szigetére küldték katonai kiképzésre. Miután felszabadították és felavatták, kinevezték a szultáni testőrség egyik osztagának az élére.
Első kiemelkedő katonai sikerét akkor érte el, amikor az Ajjúbida-hadsereg parancsnokaként 1250 februárjában al-Manszúra városánál megütközött a IX. Lajos vezette francia keresztes seregekkel. Magát Lajost is foglyul ejtették, majd később hatalmas váltságdíj fejében szabadon engedték. A mamlúk tisztek egy csoportja Bajbarsszal az élén még ugyanebben az évben meggyilkolta Túrán Sáhot, az új szultánt. Az utolsó Ajjúbida-szultán halálát a zűrzavar időszaka követte, és a rend még a Mamlúk Szultánság első éveiben sem állt helyre.
Bajbarsz, aki magára haragította az első mamlúk szultánt, Ajbakot, más mamlúk vezetőkkel együtt Szíriába menekült. 1260-ban hívta vissza őket Egyiptomba a harmadik szultán: al-Muzzafar Szajf ad-Dín Kutuz. A visszatérő mamlúk vezetők ismét a hadsereg élére kerültek, és a szultán ráadásul egy falut is adományozott Bajbarsznak.
Néhány hónappal Bajbarsz visszatérte után, 1260 szeptemberében, a mamlúk csapatok Palesztinában legyőzték a mongol hadsereget Nábulusz mellett. A csatában, melyben számos mongol vezér elesett, Bajbarsz az előhad vezetőjeként tűnt ki.
Bajbarsz arra számított, hogy katonai érdemeiért jutalmul megkapja Aleppó városát, a szultán azonban nem tett eleget kérésének. Útban hazafelé Szíriába, Kutuz szultán elé járult, és egy foglyul ejtett mongol lányt kért magának ajándékba. A szultán beleegyezett, mire Bajbarsz kezet csókolt neki. Erre az előre megbeszélt jelre a mamlúkok Kutuzra vetették magukat, Bajbarsz pedig kardjával nyakon döfte a szultánt. Ezzel magához ragadta a hatalmat, és negyedik mamlúk szultánként a birodalom élére állt.

Háború a Közel-Keleten

Bajbarsz a becsvágytól hajtva arra törekedett, hogy a keresztesek ellen Szíriában folytatott szent háborúban felülmúlja Szaladinnak, az Ajjúbida-dinasztia megalapítójának érdemeit. Miután elismertette magát szultánként, nekilátott katonai ereje megszilárdításának és növelésének. Újjáépíttette a mongolok által lerombolt szíriai várakat és erődöket, új teherszállító és csatahajókat állított hadrendbe. A keresztesek elleni erők központi irányítása érdekében egy államban egyesítette Szíriát és Egyiptomot, a három legjelentősebb város megszerzésével pedig véget vetett az Ajjúbida-hercegek uralmának Szíriában. 1265 és 1271 között szinte évente indított hadjáratot a keresztesek ellen. 1265-ben visszavette Arzsúfot a máltai lovagrendtől. Elfoglalta Atlitot és Haifát, majd 1266 júliusában hosszú ostrom után bevette a templomos lovagok helyőrségét, Szafed városát. Két évvel később Jaffa ellen indult, és ellenállás nélkül elfoglalta a települést. A bevett városok közül Antiochia (1268. máj.) volt a legjelentősebb 1271-ben további erődítményekre tette rá a kezét, végleg megpecsételvén a keresztesek sorsát, akik területi veszteségeik után nem tudtak többé talpra állni, s így végül is Bajbarsz hadjáratai tették lehetővé, hogy a későbbi mamlúk szultánok végleges győzelmet arassanak az európai seregek fölött.
Szultánsága idején végig arra törekedett, hogy feltartóztassa azokat a mongol hadakat, amelyek Szíriát északról és keletről folyamatosan fenyegették. Uralkodásának 17 éve alatt kilenc alkalommal ütközött meg a perzsiai mongolokkal, azonban nemcsak külső, hanem belső ellenségekkel is meg kellett küzdenie. Miután 1271 és 1273 között elfoglalta a fanatikus iszlám szekta, az asszaszinok fő erősségeit, felszámolta a csoport szír tagjainak tevékenységét.
Bajbarsz a mongolok szövetségeseiként harcoló keresztény örmények ellen is felvette a küzdelmet; elpusztította földjeiket, és kifosztotta főbb városaikat. 1276-ban, a szeldzsuk csapatok és mongol szövetségeseik leverése után, a személyes vezetése alatt álló mamlúk csapatok elfoglalták a kappadókiai Caesarea városát (ma Kayseri, Törökország). Egyiptom déli és nyugati határainak megerősítése érdekében Núbia és Líbia ellen is hadjáratot szervezett.

A diplomata uralkodó

A Bizánci Császársággal jó diplomáciai kapcsolatokat igyekezett kiépíteni. Ennek érdekében követeket küldött Konstantinápolyba, VIII. Palaiologosz Mikháél udvarába. A bizánci uralkodó válaszul elrendelte az ősi mecset helyreállítását, és engedélyezte, hogy az egyiptomi kereskedők és követek átkeljenek a Hellészpontoszon és a Boszporuszon. Uralkodása alatt Bajbarsz arra törekedett, hogy minél több török rabszolgával bővítse a mamlúk hadsereget. Másik célja az volt, hogy a perzsiai mongolokkal szemben a dél-oroszországi Arany Hordával szövetségre lépjen. 1261-ben követeket küldött Manfréd szicíliai királyhoz, majd a következő években közeledésének újabb itáliai követségekkel adta tanújelét. Válaszul Anjou Károly (később Nápoly és Szicília királya) 1264-ben küldötteket menesztett Kairóba, Bajbarsznak szánt levelekkel és ajándékokkal megrakodva. A király küldöttsége ékes bizonyítéka volt a mamlúk szultán befolyásának és hatalmának. Bajbarsz e távoli országok uralkodóival is kapcsolatba lépett, így például kereskedelmi szerződéseket kötött I. Aragóniai Jakabbal, valamint X. Alfonzzal, León és Kasztília urával. Egyik legzseniálisabb politikai lépése volt, hogy Kairóba hívta a bagdadi Abbászida-dinasztia egyik száműzött leszármazottját, akit 1261-ben kalifának (azaz a muszlim közösség vezetőjének) nevezett ki. Bajbarsz így kívánta törvényesíteni, és az iszlám világ első hatalmává tenni szultánságát. A kairói Abbászida-kalifáknak azonban nem volt valóságos hatalmuk a mamlúk államban.
Bajbarsz nemcsak tehetséges katonai vezető és diplomata volt: csatornákat építtetett, kikötőket hozatott rendbe, valamint Kairó és Damaszkusz között kialakított egy rendszeres és gyors postaszolgálatot, amely négy nap alatt juttatta el céljához a küldeményeket. Bajbarsz építtette a nevét viselő nagy kairói mecsetet és iskolát, továbbá az első egyiptomi uralkodó volt, aki főbírákat nevezett ki az iszlám jog négy legfontosabb iskolájának képviseletére.
Bajbarsz rajongott a vadászatért, a lovaspólóért, a harci játékokért és az íjászatért. De nemcsak a játékban jeleskedett, hívő muszlim volt: nagylelkűen osztogatott alamizsnát, és szigorúan vigyázta alattvalói erkölcseit - 1271-ben például betiltotta a borfogyasztást.
Bajbarsz Damaszkuszban halt meg: egy pohár, valójában nem is neki szánt méreg vetett véget életének. Itt temették el, az általa alapított, ma az-Záhiríjának nevezett könyvtár kupolája alatt.