A vörösterror 133 napja

Zabolátlan haramiák vagy precíz bűnszervezetek – mit írt elő a kalózkódex?

2018. szeptember 5. 17:51 Múlt-kor

A különféle kalózokról szóló regények és filmek alapján hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a tengeri haramiák vad ösztönlényekként, szinte anarchikus viszonyok közt élték mindennapjaikat. A valóságban ez korántsem volt így. Az egyes kalózhajók saját kalózkódexekkel rendelkeztek, amelyek szigorúan szabályozták a legénység életét. Minden egyes kalóznak esküt kellett tennie a kalózkódex cikkelyeinek betartására, és amennyiben mégis megsértette valamelyiket, akkor igen kellemetlen sors várt rá.

Fekete Szakáll

Hasonlóan az újkori kalózkodás történelmének más elemeihez, a kalózhajók életét szabályozó kódexekről is leginkább az 1724-ben egy bizonyos Charles Johnson kapitány A leghírhedtebb kalózók története című könyvéből értesülhetünk. Ebben műben, az álnéven publikáló, máig ismeretlen szerző kilenc kalózkódexet tett közzé. Ezek mellett mindössze néhány, leginkább töredékesen fennmaradt szabálygyűjtemény áll a kutatás rendelkezésére, ugyanis a legtöbb kalóz – hajójuk elfogása előtt – a vízbe vetette vagy elégette a hajó kódexét, nehogy azt felhasználhassák ellenük a bírósági tárgyaláson.

A fennmaradt kalózkódexek cikkelyeiből egy meglehetősen jól szabályozott, hierarchikus rendszer tűnik elő. A hajókon szigorú parancsrendszer uralkodott, amelynek élén a kapitány, alatta pedig sorban a különféle tisztek álltak. Mindenki feltétlen engedelmességgel tartozott feljebbvalójának, a parancsmegtagadásért pedig súlyos büntetés járt.

Bár a széles közvéleményben ugyancsak élénken él a kép, ahogy az elítélt kalózt társai megköztözik, majd arra kényszerítik, hogy egy deszkán a hajóról a tengerbe „sétáljon”, ez a büntetési formát – bár létezett – nem alkalmazták túl gyakran. Sokkal „népszerűbb” volt körükben a keelhauling, vagyis a hajó alatt áthúzás módszere. Ez lényegében abból állt, hogy az elítéltet megkötözték, egy a hajó alatt áthurkolt hosszú kötéllel, majd a vízbe dobták és végighúzták vagy keresztbe, vagy hosszába a hajó alatt. Ez a fajta büntetés a legtöbb esetben egyet jelentett a vízbefúlással, de akik át is értek a túloldalra, azok is valószínűleg olyan sérüléseket szereztek közben, amelyek aztán végigkísérték őket egész életükben. A kalózkódexek tanúsága szerint ugyancsak bevett büntetési forma volt a partravetés, amikor az elítéltet egy lakatlan szigeten sorsára hagyták – egy palack vízzel, valamint egy pisztollyal, egy golyóval és egy kevés puskaporral.

A szigorú parancselvűséggel párhuzamosan bizonyos fokú demokráciát is felfedezhetünk a kalózok társadalmában. A legénység valamennyi tagja egyenlően egy szavazattal rendelkezett, és bár a kapitány szava volt a döntő, a fontos kérdések előtt köteles volt kikérni a kalózok véleményét és megszavaztatni őket. Az egyenlő szavazati jog mellett, valamennyi kalóznak egyenlő rész járt az alkoholból és az ellátmányból.

A zsákmány tekintetében azonban már nem volt teljes az egyenlőség. Bár kivétel nélkül mindenki jogosult volt részesülni a rablás útján szerzett vagyonból, a rang határozta meg, hogy mekkora részben. A kincseket azonban először össze kellett hordani, hogy utána a legénység a szabályok szerint osztozkodhasson rajta és mindenki kiválaszthassa magának a neki tetsző tárgyakat. Ha valaki idő előtt kisajátított valamit a zsákmányból, úgy őt tolvajként ítélték el – lévén megrabolta a közösséget – és a legsúlyosabb büntetések egyikére számíthatott.

Egyes történészek szerint a kalózok méltán tekinthetők a történelem egyik leginkább olajozottan működő bűnszervezetének. Szabályaik két fő célt szolgáltak: a profit maximalizálását és a legénységen belüli konfliktusok minimalizását. Utóbbit ugyancsak szigorú büntetésekkel érték el: ha valaki veszekedni kezdett, úgy „Mózes törvénye szerint” 40 korbácsütés volt a jutalma. Szintén súlyos büntetés járt a gyávaságért. Ha valaki nem vett részt a küzdelemben, úgy sorsát szavazásra bocsátották – amelyben egyébként ő maga is részt vehetett –, de a kérdés mindössze arról szólt, hogy áthúzzák a hajó alatt vagy kitaszítsák őt a vadonba.

A tengeren lévő kalózóknak továbbá mindig harcrakésznek kellett lenniük. Pisztolyukat mindig tisztán és töltve kellett maguknál hordaniuk, és ugyancsak elvárt volt, hogy vágófegyvereiket rendszeresen élezzék. Este nyolc órakor a hajó valamennyi lámpását és gyertyáját el kellett oltani, hogy a legénység pihenni térjen. A „takarodó” ugyanakkor nem volt szigorú: aki akart ezután is fennmaradhatott italozni és beszélgetni, de ezt csak a sötétben és kint a fedélzeten tehette meg.

Több hajón is tiltva volt bármiféle szexuális tevékenység, aminek érdekében azt is tiltották, hogy nő tegye a lábát a fedélzetre. Természetesen előfordult, hogy a legénység néhány tagja felcsempészett a fedélzetre egy-egy férfinak öltöztetett asszonyt, de ha lebuktak, annak nagy ára volt, hiszen kivétel nélkül halálbüntetés járt érte. Természetesen volt lehetőség a szórakozásra is, így zenészek bármikor tartózkodhattak és játszhattak a hajón.

A szigorú szabályok betartása nem csak a kilátásba helyezett büntetések miatt volt előnyös. A kalózközösség gondoskodott a szükségben lévő társairól. Mindazok, akik egy csatában elvesztették egy lábukat 800 aranypénzre voltak jogosultak a közös kincstárból, míg kisebb sérülésekért arányosan kevesebb kárpótlás járt.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
A keelhauling 16. századi ábrázolásaA kitaszított kalóz

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!