A XIX. század végére a fagylalt már régóta kelendő „örömforrás” volt, de ekkor még papír-, üveg- vagy fémtálakban szolgálták fel a hűsítőt, amelyet helyben kellett elfogyasztani. Az 1904-ben St. Louisban megrendezésre kerülő világkiállításon a hőségben szédelgő tömeg láttán – a legenda szerint – Arnold Fornachou fagylaltárus szír kollégájához, a gofriárus Ernest Hamwihoz fordult, aki tölcsérbe tekerte egyik készítményét, így megszületett a világ első kvázi fagylaltos tölcsére

A „csavaros” történet nem zárult le a világkiállításon, többen is bejelentkeztek a „tölcsérek atyja” címért. Olaszországban már korábban kísérleteztek „tölcsérgéppel”, amellyel tégely alakúra tudták megsütni a tésztát, és terveztek ehető ostyából készült edénykét is.

Italo Marchiony citromos jeget árult a New York-i Wall Streeten az 1890-es években, ostyasütő szerkezetére a szabadalmi kérelmet már 1903-ban beadta, sőt ő is ott lehetett St. Louisban, és gyártotta az ekkor még inkább tálkára emlékeztető finomságát. A fagylaltgyártók szövetsége az 1950-es években a bizonytalanságok ellenére Hamwit ismerte el a tölcsérek atyjának. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. ősz különszám számában olvasható.