Ma már talán köztudomású, hogy a Vörös Hadsereg, illetve a szovjet fegyveres szervek az általuk elfoglalt Kelet-Közép- és Délkelet-Európából több százezer ártatlan polgári lakost hurcoltak el szovjetunióbeli kényszermunkára. Az már jóval kevésbé ismert, hogy az elhurcolt polgári lakosok kétféle fogolystátuszba, így kétféle lágertípusba kerültek: hadifogoly-, illetve internálótáborokba. Ez utóbbiakba már nőket is hurcoltak. Az internáltakat – korabeli kifejezéssel: deportáltakat – külön gyűjtőtáborokon keresztül, külön szerelvényekkel szállították a Szovjetunióba, ahol továbbra is a hadifoglyoktól elkülönítve, internálótáborokba zsúfolták őket. Csak később, a hazahozatalukkor keverték össze őket a hadifoglyokkal, majd ugyanazokkal a szerelvényekkel mint „hadifoglyok” érkeztek haza. A szovjetek által megszállt Magyarországon hivatalosan a deportáltakat is csak hadifoglyokként kezelték, és róluk is csak a hadifogolyügy keretében lehetett szólni.

Sztálin már 1943 novemberében, a teheráni konferencián kijelentette a szövetségeseknek, hogy néhány évig mintegy négymillió német munkáját szándékozik felhasználni az újjáépítési munkálatokban, és ez ellen az angolszász hatalmak nem emeltek kifogást. Az elfoglalt országokból történő tömeges munkaerő beszerzésére az egykori külügyi népbiztos, Maxim Litvinov vezetésével 1944 júliusában elkészült terv ötmillió fogoly (katona és civil) tízéves kényszermunkáját irányozta elő, amely 35–45 milliárd dollár nyereséget termelt volna a szovjet népgazdaságnak.

Szigorúan titkos parancs

Az angolszász hatalmak érdektelen viszonyulásán felbátorodva Sztálin 1944 novemberében parancsot adott Lavrentyij Berijának a „munkaerő-beszerzés” előkészítésére. A belügyi népbiztos a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front által elfoglalt területeken élő német nemzetiségű személyek számbavételére három – az NKVD, az NKGB (Állambiztonsági Népbiztosság) és a SZMERS (szovjet katonai hírszerzés) operatív tisztjeiből álló – csoportot vezényelt. Az akció irányítását Arkagyij Apollonov vezérezredesre, Berija helyettesére és Ivan Gorbatyjuk vezérőrnagyra, a front mögöttes területét biztosító NKVD Karhatalmi Főparancsnokságának a parancsnokára bízta. Utóbbinak már volt gyakorlata népcsoportok (csecsenek, ingusok, karacsajok) tömeges deportálásában.

Az eredményről Berija december 15-én tette le jelentését Sztálinnak, amely szerint a kijelölt területen összesen 551 049 – 16–50 éves korú – német nemzetiségűt vettek számba. Másnap Sztálin, mint az Állami Védelmi Bizottság (ÁVB) elnöke, határozattal rendelte el, hogy 1944 decemberében és 1945 januárjában „a Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes német 17 és 45 év közötti férfit és a 18 és 30 év közötti nőt”. A deportálást az NKVD-re bízta. A parancs előírta, hogy „engedélyezni kell az elszállítandó németek számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt, ágyneműt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként” és „valamennyi németet a Donyeci-szénmedence szénbányászatának és a Dél vaskohászatának helyreállítási munkálataira kell irányítani”. A németek munkaterületre történő kiszállítását 1945. február 15-ig kellett befejezni.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. ősz számában olvasható.