Értelmiség és kulturális elit a XVIII. századi Magyarországon

Az 1848 forradalmából született, új Magyarországhoz közelítve az első sorokban rendszerint a volt kiváltságosak, főleg a középnemesség képviselőivel találkozunk. Erős és aktív polgárság hiányában ugyanis, mint ismeretes, ez a nemesség volt az, amely a feudális rendszer válságából kiutat keresve a nemesi-liberális, ellenzéki reformmozgalmat, majd a polgári nemzeti átalakulást és a szabadságharcot vezette.

Mária Terézia előtt

E nemesek mögött azonban, a második, harmadik sorokban, és különösen a speciális szakképzettséget kívánó funkciókban, nem egy értelmiségit találunk. Ezek egy új, részint szegény nemesi, de nagyobb részt nem nemesi, polgári, kispolgári vagy éppen plebejus származású intelligencia képviselői voltak. A polgári fejlődés ugyanis nemcsak a birtokos nemesekre hatott, afelé tolva őket, hogy a fejlettebb országok liberális burzsoáziájának szerepét próbálják betölteni, hanem szélesebb rétegekre is, megindítva egy olyan társadalmi mozgást, amely a francia vagy német kispolgárság hazai megfelelőjét kezdte létrehozni. E talajról nőtt ki az új, szélesebb értelmiség. Ennek irodalmi és politikai élcsapata, a pesti márciusi ifjak csoportja 1848 márciusában már forradalmat kezdeményezhetett és megkísérelte, hogy a liberális nemesi vezetéssel szemben önálló és cselekvő politikai szerepet vigyen.

 

Az értelmiségiek többsége azonban természetesnek találta, hogy a vezetést a nemességnek engedje át az új, polgári országban, amely nekik is jobb jövőt ígért, és készséggel vállalták a nekik jutó feladatokat a gazdasági és műszaki teendők, a pénzügyek, a közlekedés, egészségügy, iskolázás, sajtó, közigazgatás terén vagy éppen, hamarosan, a hadiipar szervezésében és a hadseregben. A nem nemesi származású, világi értelmiségieket, legalábbis az olyan megbecsültebb foglalkozásúakat, mint az orvosok, gyógyszerészek, ügyvédek, mérnökök, tanárok, bizonyos hivatalnokok, a XVIII. század óta honorácioroknak nevezték. Vagyis ezek a jobbágyoknál "tisztesebbnek" számítottak, de nem rendelkeztek a csak a nemességre korlátozott politikai és birtoklási jogokkal.

 

A negyvenes évek elején a nemesi reformellenzék indított akciót, saját sorai megerősítése érdekében, azért, hogy ezek a honoráciorok a megyékben szavazati jogot kapjanak, vagyis olyasmit, amivel a legműveletlenebb, gyakran maradi és nemritkán megvásárolható "bocskoros" nemes is születésénél fogva, kiváltságként rendelkezett.

 

Az egykorú statisztikai adatok e téren különösen hiányosak és bizonytalanok. A társadalmi kérdések egyik jeles, egykorú megfigyelőjének becslése szerint azonban az értelmiségiek létszáma Magyarországon a forradalom előtt 50 ezer körül mozoghatott. Ha azt nézzük, hogy ugyanakkor mintegy 130 ezer nemesi család élt Magyarországon, akkor ez a szám bizony elég szerénynek tűnik. Akkoriban azonban már csak azért sem volt elhanyagolható, mivel azok az értelmiségi funkciók, amelyeket a feudális urak hosszú ideig oly szívesen lenéztek, éppen a most születendő, polgári társadalom szempontjából voltak fontosak. Az ezt megelőző párt évtizedben e rétegről nem sok szó esik. Pedig elszórt adatok világosan jelzik, hogy ekkori is gyarapodóban volt. A magyar "jakobinusok" kivégzését (1795) követő, hosszú évtizedek alatt azonban, a francia háborúk, a rendi nacionalizmus és Bécs szövetsége idején, az értelmiségiek jobban tették, ha szerényen viselkedtek, nem exponálták magukat, illetve ha alkalmazkodtak az uralkodó feudális, nemesi tendenciákhoz.

 

Ha viszont még egy lépéssel hátrább megyünk, ismét nyomaikra bukkanunk. Az 1970 körüli politikai mozgalmak során, midőn első ízben kezdtek felbukkanni, persze jóval fejletlenebb fokon, 1848 eljövendő kérdései, már felfigyelhetünk a polgári reform javaslói közt az új értelmiség képviselőire is. Ez a társadalmi réteg tehát kezdeteiben a XVIII. század fokozatos, de jelentős fejlődésének volt produktuma. Az alábbiakban szeretnénk röviden vázolni, s egyben az intellektuális funkciók fejlődését is jelezni a XVIII. századi Magyarország társadalmában.

 

Értelmiségiek voltak persze jóval korábban is. Az a hosszú laicizálódási folyamat, amelynek során a vallási és az intellektuális funkciók egysége felbomlott, a középkor vége felé Magyarországon is megindult. Ennek jeleire, részint az egyházon belül, részint a laikus értelmiség felbukkanásában, kutatóink már felfigyeltek. Kelet-Közép-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének megtorpanása azonban, a XVI. századtól kezdve, a késő feudalizmus korában, rövidesen lefékezte ezt a folyamatot.

 

Minden jel arra vall, hogy az írásbeli, intellektuális funkcióknak az a viszonylagos mobilitása, amely főleg a városokban egy darabig, a reformáció első időszakában, a XVI. század agrárkonjunktúrája idején, a változott viszonyok és a kezdődő török invázió ellenére is valamit tovább haladt, megakadt a XVI-XVII. század fordulóján. Nyelvészeink szerint a magyar nyelv, történeti fejlődésében, nagyjából ekkorra, Szenczi Molnár Albert szótárával és nyelvtanával érte el azt a szintet, amelyet az irodalmi nyelvi változatok győzelme jellemez a helyi dialektusok felett. De ezen lényegében véve meg is állapodott a XVIII. századig. Erdély művelődéstörténetének egyik jeles specialistája szerint pedig ekkoriban állt meg, sőt esett vissza a laicizálódás folyamata is, a protestáns egyházaknak a feudalizmusba való betagolódása nyomán.

 

Az új szellemi javakat a XVII. században protestáns oldalon is az egyházi értelmiség közvetítette a világiak felé. Az akkori Európában élenjáró Hollandia és Anglia egyetemein tanuló fiatal magyar kálvinista teológusok tértek haza a puritanizmus, presbiterianizmus, kartezianizmus tanaival. Ezeket azonban az erdélyi kálvinista ortodoxia a fejedelem támogatásával részben elnyomta, részben magához adaptálta, neutralizálta. A fordulatot itt is a XVIII. század hozta meg. A laicizálódás folyamata ekkor indult meg újra, és találkozott egy másikkal is: az értelmiségi funkciók fokozatos kibővülésének, differenciálódásának, specializálódásának és ugyanakkor egy sor addig csak empirikusan végzett funkció intellektualizálódásának folyamatával.

 

Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése a XVIII. században a késő feudális viszonyok, az elmaradottság és az alárendeltség ellenére sokat haladt előre. Ez a fejlődés kissé egyenlőtlen volt és - főleg a század első felében - elég lassú. De mégis szembetűnő, különösen, ha az előző század stagnálásához mérjük, amelyhez hozzájárultak a háborús pusztítások is. A városok urbanizációs szintje, az újabb gazdaságtörténeti kutatások szerint, a XVII. század végén nemigen haladta meg a XV. század végi szintet. A XVIII. század végi Magyarország viszont a folyamatos, új emelkedés következményeként, a XVII. század végétől már mindenképpen nagymértékben különbözött.

 

Többféle mutatóval jelezhetjük, hogy jelentős fejlődés ment végbe a művelődés terén is. Ilyen például a nyomatatott kiadványok számának növekedése s az olvasóközönség bővülése. Magyarországon 1711-1790 közt 15 103 könyv látott napvilágot. De ebből az első évtizedre mindössze 459, a továbbiakra egyre több, az utolsóra már 3663 jutott. A latin nyelvű kiadványok aránya 1730 körül 67,7%, az utolsó évtizedben már csak 36,8% volt, a magyar nyelvűeké ugyanakkor mintegy 20%-ról 33,8%-ra , a német nyelvűeké pedig 16,65-ról 23,3%-ra nőtt. S a zömmel egyházi témákat növekvő mértékben kezdték világiak felváltani.

 

A magyar irodalmi nyelv történetének specialistái külön kiemelik, hogy az új, egyre növekvő igények mily nagy változást hoztak a magyarországi nyomdák fejlődésében is. Az üzemek száma 1760-1790 közt 17-ről 51-re nőtt. Berendezésük bővült, korszerűsödött. Az egyházak kezén lévőkkel szemben egyre nőtt a világi, sőt polgári vállalkozások aránya. De hasonló eredményeket ad más mutatók alkalmazása is. Utalhatunk a sajtó kibontakozásának igen frappáns példájára. Vagy, egyebek között, arra a folyamatra, amelynek során a teológiának alárendelt "filozófiából" sorra kiváltak, emancipálódtak, korszerűsödtek olyan különböző tudományok, mint a fizika, a matematika, majd a biológia, illetve a kémia.

 

A század 50-es, 60-as éveiben már mind protestáns, mind katolikus oldalon, a jezsuita egyetemi tankönyvekben is győzött a newtonizmus. A század elején még a hagyományos mezőgazdaság gyakorlatát rögzítő calendarium perpetuum (1662) látott új kiadásokban napvilágot. A század derekától kezdve nekilendülő szakirodalom, a kormányzat által követett oktató-népszerűsítő kiadványok, majd a tudományos munkák sora viszont arról tanúskodott, hogy a termelés új igényei már bővebb ismereteket követeltek, és hogy megindult a mezőgazdasági problémák, intellektualizálódása is.

 

A XVIII. század első szakaszában még nagyrészt az egyházak körébe tartozott a kulturális élet igen sok szektora: az oktatás, a tudomány, sőt részben az irodalom és a művészet is. Az intellektuális funkciók bővülését, sőt részben laicizálódását és magukat az értelmiségieket is elsősorban itt kell keresnünk, hiszen akkor még nagyrészt az egyházak nevelték és alkalmazták őket. S még utóbb sem vonhatunk éles határvonalat egyházi és világi értelmiség között.

 

Az 1760-as évektől kezdve azonban a helyzet mégis mindinkább módosult. A felvilágosult abszolutizmus mind több funkciót vont állami ellenőrzés alá. Majd más, további felvilágosult tendenciák is kibontakoztak. Az első fázisban az uralomra törő, terjeszkedő katolikus egyház és a kisebbségként védekező protestáns (kálvinista és evangélikus) egyházak vitték kulturális téren a főszerepet. A uniált és görög keleti egyházak, bár jelentős létszámmal bírtak a régi ország keleti és déli részein, e vonatkozásban ekkor még jóval fejletlenebbek voltak. A katolikus és protestáns egyházak, bár éles harcban álltak egymással, mind hasonló módon, saját hatáskörükben végezték az oktatást, nemcsak elemi szinten, hanem a latin közép- és felsőfokú oktatásban is.

 

A XVIII. század közepén, Magyarországon (Erdély nélkül) működő 62 latin katolikus középiskola közül 31 volt a jól szervezett 884 jezsuita kezén, akik 3 akadémiát, főiskolát és Nagyszombaton egy egyetemet is irányítottak. Ez utóbbi az egész jezsuita iskolahálózat központja volt Magyarországon. Mellettük azonban fokozatosan előretörtek a piaristák, akik hamar népszerűvé váltak, mivel saját vagyon híján, hajlékonyabban alkalmazkodtak a nemesség új igényeihez. A főnemesek szívesen tartottak piarista nevelőket, titkárokat. A század közepén már 14 jeles gimnáziumuk volt, amelyek közül a legjelentősebbekben már filozófiát is oktattak, méghozzá az Itáliában elsajátított, új eklekticizmus jegyében, korszerű természettudományi ismeretekkel.

 

Az evangélikus egyház, a létszámban és anyagi erőben a leggyengébb a három közül, kulturális szerepét főleg viszonylag urbanizáltabb társadalmi bázisának köszönhette. Bizonyos számú nemesen kívül ugyanis az ország nyugati és északi részének régi városira támaszkodhatott, amelynek többnyelvű (magyar, német, szlovák) polgárai ekkor még mind Hungarusnak tekintették magukat. Így az evangélikus egyház érzékeny veszteségek ellenére is megőrzött - a mintegy 28 kisebben kívül - 5 jelentős gimnáziumot, köztük a pozsonyit, amelyet a tudós pietista Bél Mátyás reorganizált 1714-1719 között. Pietista szerzőkhöz fűződnek a magyar nyelvű pedagógiai irodalom kezdetei is.

 

A jóval nagyobb kálvinista egyház, főleg az ország középső és keleti részein, Magyarországon 2, Erdélyben 3 (valamivel szerényebb) nagy, központi kollégiummal rendelkezett, amelyben filozófiát, teológiát is oktattak. Ezek voltak a református egyházi értelmiség nagy, akadémiai szintű, nevelő és elosztó központjai, amelyek a hálózatukba tartozó, különböző szintű kisebb fiókiskolákat, partikulákat is ellátták oktatókkal. A legnagyobb központi kollégiumnak Debrecenben, a század derekán 1760 diákja volt, amelyből 360 tanult a felső tagozatban. A 4 tanár - mert formailag csak ennyi volt - az utóbbiakkal foglalkozott, és közülük választotta ki azokat a preceptorokat, akik az elemi és középső osztályok 1400 diákját oktatták. Hasonló volt, némileg kisebb méretekben, a sárospataki kollégium felépítése is. Debrecen korszerűsítését, részben Bél pozsonyi mintájára, a Svájcban, Hollandiában tanult, kitűnő fiatal Maróthi György kezdte el 1738-1744 között.

A debreceni kollégium

Az egyházak értelmisége egyszerre többféle funkciót is ellátott. A nagy jezsuita és református oktatási központok nyomdát is vezettek. A református kollégiumi tanárok nemegyszer folytattak orvosi gyakorlatot. A jezsuiták gyógyszertárakat állítottak fel. Külön katolikus szerzetesrendek foglalkoztak gyógyítással. A laicizáltabb evangélikus orvosok, köztük Boerhaave tanítványai, olykor már világi szervek, így városok alkalmazottjai voltak. Közülük Perliczy János Dániel elsőnek dolgozta ki egy hazai orvosi főiskola tervét (1742).

 

Az értelmiségi réteg magasabb szintű, jelentősebb tagjai szinte mind polihisztorok voltak, részint, mert a differenciálódás még nem sokat haladt előre, részint pedig mivel - főként az egyházak szolgálatában - sokféle teendőt kellett ellátniuk, különféle tárgyakat tanítaniuk. Hatvani István (1718-1786), aki a debreceni kollégium tanáraként nemzedékeket oktatott természettudományokra, orvos, fizikus, csillagász, vegyész, matematikus, statisztikus és közgazdász volt egy személyben, és csak közben egyházához ragaszkodó teológus is. Mindennek ellenére azonban, ugyancsak hasonló, közös vonásként, a korszerű, laicizált tudományos ismeretek fejlődése is előrehaladt. A XVII. század vége óta kibontakozó, protestáns és katolikus egyháztörténeti adatgyűjtésből sorra kiágazott a magyar történelem, illetve földrajz (először Bél műveiben), valamint a história litteraria, vagyis az irodalom- és tudománytörténet. A természettudományok fejlődésére már utaltunk.

 

A magasabb intellektuális képzésben nagy szerepe volt annak, hogy hagyományosan sok magyarországi diák végezte tanulmányait külföldi egyetemeken. A katolikus papok egy része Itáliában. A piaristák, láttuk, innen hozták az eklektikus filozófiát és az új fizikát. Főleg azonban a protestánsok igyekeztek a svájci, holland, részben angol, de főleg a német egyetemekre, hiszen protestáns egyetem Magyarországon nem működött. Különböző pénzalapok, alapítványok, ösztöndíjak segítségével tehetséges, szegény diákok is körülnézhettek Európában és szerezhettek teológiai és nemegyszer orvosi diplomát. Pontos összesítő adataink még nincsenek, de az 1700-1790 közt külföldön tanult fiatalok száma több mint 3000 lehetett. Bázelre ez időszakban összesen mintegy 200, de Jénára 1760-1799 közt 629 jutott. Göttingának, bár 1767 - 1808 közt csak 285 diák látogatta, különösen nagy szerepe volt a felvilágosodás terjesztésében, annyival is inkább, mivel ide nemcsak értelmiségiek mentek, köztük az első magyar nyelvű újság (1780) jövendő szerkesztője, Rát Mátyás, hanem olyan nemesek és főnemesek is, akik politikai súllyal bírtak otthon.

 

E feudális társadalomban tehát, amelynek elmaradtságát, nem indok nélkül, annyit szoktuk emlegetni, mégis kezdett kialakulni egy olyan értelmiség, amelynek élgárdája nemzetközileg is jó, kelet-európai viszonylatban pedig különösen jó színvonalat képviselt. E tudós hajlamú szerzők, saját szervezet híján, külföldi tudós társaságok munkájába kapcsolódtak bele. Főleg németekébe, bár akadt köztük, aki a Royal Society tagja lett. De már az 1730-as évektől kezdve felmerült, egyre sürgetőben, egy magyarországi tudós társaság neve is.

 

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az értelmiségiek többsége nem e kis tudós elitbe tartozott, hanem jóval alacsonyabb szinteken foglalt helyet, elég széles mezőnyben, egészen a falusi tanítókig, akik a különböző felekezetű helyi lelkészeknek voltak alárendeltjei, és akik, legalábbis a század utolsó harmadától, midőn már nemcsak zömmel mellékfoglalkozásként, mint nótáriusok, sekrestyések stb., hanem önálló hivatásként, előírt képzés után végezték munkájukat, szintén ide számíthatók.

 

S ezzel máris ott vagyunk az értelmiségi réteg - vagy rétegek - társadalmi összetételének és a feudális társadalomban elfoglalt helyének problémáinál. Nyilvánvaló, hogy a maga módján mindegyik egyház betagolódott a feudális társadalomba. A katolikus főpapok többsége főnemes családok sarja volt. A protestáns egyházakra mind nagyobb befolyást gyakoroltak világi, főnemes és nemes híveik. Értelmiségi utánpótlását viszont mindegyik egyház elég nagy részben nem nemes, polgári, mezővárosi, falusi, kézműves, szegény szabad paraszti vagy esetleg jobbágyszármazású diákokból nevelte. A győri jezsuita gimnázium 351 diákja közt 1744-ben 2 főnemest, 132 nemest, 125 polgárt, 92 egyéb nem nemest találunk. 1780-ban, a pesti piarista gimnázium 406 diákja közül 158 volt nemes, 175 polgár és 73 egyéb nem nemes. A nemes- és polgárfiúk nagy részének jövője többé-kevésbé nyilván biztosítva volt. De az "egyéb" nem nemesek nagy része jó esetben valami egyházi, értelmiségi posztban reménykedhetett.

 

Számos adat jelzi, hogy a XVIII. században mind a katolikus, mind protestáns gimnáziumok körül elég nagy számban rajzott a sok szegény diák. Ezek részben adományokat gyűjtve, részben az iskolák segítségével, különböző - nemegyszer inasi - szolgálatok vállalásával próbálták megélhetésüket biztosítani. Katolikus részről főleg a piarista iskolák voltak a nyomorgó tanulás és az esetleges, szerény felemelkedés reményének ily központjai a késő feudális társadalom zord realitásai közt. Pest város 1757-ben a köznyugalom érdekére hivatkozva kérte a helytartótanácsot, tiltsa el a helyi piaristákat a messziről odavándorló koldusdiákok felvételétől. A tilalmakat azonban az érdekelt egyházi testületek már csak azért sem nagyon vették figyelembe, mivel a szegény diákok képezték, nagy lemorzsolódás után, saját olcsó munkaerő-tartalékukat.

 

A nagy református kollégiumokban közismerten sok volt a szegény tanuló vagy éppen a szolgadiák. A kálvinista papságnak ugyanis - egyházi nagybirtokok híján - inkább csak vezető rétege volt nemes, és akkor is rendszerint egyszerűbb nemes származású. A különböző szintű oktatók és a valamivel többre becsült lelkészek többsége a szegény tanulók soraiból került ki. A nemesifjakat viszont, külön gonddal, világi közéleti pályákra készítették elő. A kolozsvári református kollégium tanárai 1782-ben, hivatalos beadványban szögezték le, hogy míg a jobb módú nemesfiúk vagy birtokukra térnek haza, vagy a jogi, hivatali, illetve katonai pályák felé tájékozódnak, "egyházi pályára csak a szegények készülnek", és ezek "sorsuk enyhítése céljából" jobban igyekeznek is.

 

Világosan kell látnunk azonban, hogy mind a katolikus, mind a protestáns, kálvinista ortodoxiának, az adott feudális rendszeren belül olyan, szigorúan saját szellemében felnevelt és fegyelmének hagyományosan alávetett, szegény értelmiségi utánpótlásra volt szüksége, amely gyermekkorától fogva megszokta függő helyzetét, sovány kenyerét, és amely kötelességtudóan elvégezte mindazt az értelmiségi munkát, amire a birtokos nemesúr maga nemigen vállalkozott. Az egyházi ortodoxia könyörtelen tudott lenni azokkal szemben, akik megszegték a konformizmus előírásait. Kizárta és nyomorba taszította a kolozsvári református kollégium első jogtanárát, Huszti Andrást, aki pedig csak a kissé világiasabb és korszerűbb, nemesi jogfelfogást képviselte (1742). Igaz viszont, hogy az egyházi keret ugyanakkor védelmet is biztosított. Főleg az olyan erős, anyagilag is független központban, mint a debreceni kollégium volt. Hatvani professzor, mint értelmiségi, az iskola egyházi jellegéhez, mint védőburokhoz ragaszkodott saját felekezetének nemességével szemben is.

 

Az értelmiségi réteg, saját erő híján, más erők támogatására szorult. Eleinte ezeket elsősorban az egyházakban találta meg. Bizonyos fokig persze már ekkor is voltak értelmiségiek, az alsóbb szintű kincstári, kamarai hivatalnokok, valamint a feudális uradalmak és a városi önkormányzatok írásbeli munkát végző alkalmazottjai sorában - bár óvakodnunk kell attól, hogy minden, az állam, a nemesi megyék vagy a nagybirtokos főurak szolgálatában álló köznemest is minden további nélkül értelmiséginek tekintsünk. Az állam és a nemesség azonban inkább csak a XVIII. század második felében, a felvilágosodás időszakában kezdett az értelmiségi funkcióknak mind nagyobb fontosságot tulajdonítani, s ezzel újabb lehetőségeket nyitni az értelmiségi pályák előtt. Az állam azért, mivel a Habsburg felvilágosult abszolutizmusnak, hogy a nemzetközi hatalmi rivalitásban megállhassa helyét, minden tekintetben magasabb szintre kellett felzárkóznia - bizonyos reformok segítségével, de persze a feudalizmus túlhaladása nélkül. Ezért nagyobb és szakképzettebb hivatali apparátusra, pénzügyi, gazdasági, közegészségügyi szakemberekre, a bányászat, közlekedés, földmérés, vízépítés terén mérnökökre, ugyanakkor pedig jobb tanerőkre és iskolákra, tanultabb kézművesekre és írástudóbb parasztokra volt szüksége.

 

De bizonyos változások mentek végbe a magyar nemességen belül is. A XVIII. század folyamán felemelkedett és emancipálódott a nagybirtokos arisztokrácia függéséből a jobb módú középnemesség és kialakult egy új, mozgékonyabb hivatali főnemesség. E rétegek már az 1740-es években erősödő önbizalommal kezdtek a hagyományos, vallásos, latin nevelés eszményeitől elfordulni és világibb, közéleti érdeklődést képviselni. A jelentős fordulat azonban a század második felében következett be. A nemesség kezdett az erősödő árutermelésben, a terményexport és a külső s belső piac problémáiban érdekeltté válni. Élenjáró elemei a felvilágosult törekvések felé tájékozódtak, bár a nemesség többségét képező, szélesebb alsó rétegek, velük ellentétben, a hagyományokhoz ragaszkodtak. Akadt, aki a felvilágosult abszolutizmus híve lett.

 

Az 1770-es évektől fogva azonban kibontakozott egy másik fontos tendencia, a felvilágosult nemességé. Ez eleinte nemzeti nyelvi-irodalmi programot tűzött maga elé, amely azonban röviden kiegészült politikai, gazdasági motívumokkal is. Ez a tendencia is magasabb színvonalat akart a feudalizmuson belül elérni, de a felvilágosult abszolutizmussal rivalizálva, a régi, rendi képviseleti rendszer akarta nemzeti keretben saját vezetése alatt korszerűsíteni. Ez is több teret és támogatást ígért, már nemzeti irodalmi célkitűzéseivel is, az értelmiségi funkcióknak.

A Ratio Educationis

E két új erő elemzése is világosan mutatja egyébként, hogy az értelmiség nem volt egészen azonos a társadalom kulturális elitjével. Ez utóbbiba beletartoztak, sőt benne vezető szerepet vittek a birtokos főnemesség és nemesség magas műveltségű tagjai is, esetleg jelentős posztokon, de nyilván nem tartoztak bele a falusi tanítók és más kisértelmiségiek. A felvilágosult abszolutizmus hívei közül gróf Niczky Kristóf vagy gróf Festetich Pál, e két hivatalnok főnemes, nem az értelmiségi réteghez tartozott, bár a bécsi, illetve lipcsei egyetemen tanult jogot és jogi, illetve politikai munkák szerzője volt. Odatartozott viszont Kollár Ádám, a bécsi udvari könyvtár magyarországi szlovák származású vezetője vagy Benczúr József, a pozsonyi líceum rektora, akik az értelmiségi munkát hivatásszerűen és megélhetésként végezték.

 

A felvilágosult nemesi mozgalom oly vezető alakjai, mint a Lipcsében tanult gróf Forgách Miklós, a nagy könyvtárgyűjtők egyike vagy gróf Széchenyi Ferenc, utóbb a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, aki Angliában gazdasági kérdésekről Adam Smith-szel beszélgetett, nem az értelmiségi réteghez tartozott. De odatartoztak nem nemes származású titkáraik, Hajnóczy József és a költő Batsányi János, utóbb a magyar jakobinus mozgalom résztvevői.

 

A határvonal persze nem minden esetben ily határozott. A különbség lényege azonban a feudális társadalomban nyilvánvaló: az egyik oldalon van a társadalmi rang, vagyon s a politikai szereplés és vele a döntés bizonyos joga - a másikon a hivatásszerűen végzett értelmiségi munka, amely a megélhetés fő forrása is. A felvilágosult abszolutista kormányzat oktatásügyi reformjai, központjukban a Ratio Educationisszal (1777), jelentős mértékben bővítették és korszerűsítették az értelmiség képzésének és funkciójának intézményes kereteit. A jezsuita rendet 1773-ban feloszlatták. Elvben az egész közoktatás állami ellenőrzés alá került. A kormány az országot tankerületekre osztotta, és a főigazgatók oldalán mindegyikben külön kerületi inspektorokra bízta a népiskolák felügyeletét is, bár azok az egyházak kezelésében maradtak.

 

II. József alatt már vegyes vallású, "közös" népiskolák szervezését is elkezdték, Ugyanakkor növelték a népiskolák s egyben a tanítók számát. Töredékes, helyi adatok arra vallanak, hogy ez már 1700-1770 közt is mintegy megkétszereződött. 1771-ben Magyarország 8742 falujában és mezővárosában (a szabad királyi városok, továbbá a Temesi Bánság, Erdély és Horvátország nélkül) 4437, összesen talán mintegy 550 tanító működött. E szám 1790-ig mintegy 7500-ra emelkedett, beleértve az új ortodox, görögkeleti iskolákat. Az eddig gyakran igen szegényes körülmények közt működő falusi iskolák színvonalának emelésével, az új "nemzeti" iskolák hálózatának kiépítésével együtt ekkor került sor első ízben a tanítók intézményes képzésére is. A tanítóknak ezentúl legalább három gimnáziumi osztály elvégzése után a nagyobb városokban szervezett, magasabb szintű "normális" iskolák, vagyis gyakorló mintaiskolák módszertani tanfolyamait kellett elvégezniük. Intézkedett a kormány arról, is, hogy a tanítók magasabb fizetést és valamivel több társadalmi megbecsülést kapjanak, mint korábban.

 

A gimnáziumokban a Ratio szerint ezentúl minden osztályt külön tanárra kellett bízni. Ez majdnem megkettőzte a tanári posztok számát. A legfontosabbnak feltüntetett 9 "archigymnasium", vagyis főgimnázium első új tanárait, akik most először voltak mind világiak, 1776-ban állami versenyvizsgákon válogatták ki, és magasabb fizetésben részesítették. A szerzetesrendek kezén maradt gimnáziumok is állami felügyelet alá kerültek. 1785-ben Magyarországon az állami katolikus szektorban (Horvátországgal együtt, de Erdély nélkül) 9 főgimnázium, 33 teljes gimnázium, 20 három osztályos kisgimnázium, vagyis összesen 62 középiskola működött, összesen 338 tanárral és (az elemi osztályok leválasztása után) mintegy 5100 tanulóval. Ehhez járult Erdély 17 katolikus középiskolája. A másik nagy szektorban, a protestánsokéban, akik - főként a kálvinisták - nem akarták az állami ellenőrzést elfogadni és a reformot végrehajtani, mintegy 47 kollégiumot, középiskolát találunk. A magyar korona országaiban tehát, hogy régi kifejezéssel éljünk, mindent összevéve mintegy 130 középiskola működött.

II. József és kora

Igen jelentős volt a felsőoktatás reformja. A volt jezsuita egyetemet, a bécsihez hasonlóan, fokozatosan korszerűsítették, államivá tették, majd 1777-ben áthelyezték az ország központjába, Pest-Budára. Az addig alárendelt helyzetű filozófiai kar tanszékeinek száma 4-ről 14-re nőtt, főleg természettudományi (így mezőgazdaság-tani) és történelmi tanszékekkel. Az 1769-ben felállított, új orvoskar már az első évtizedben 55 orvost, 24 sebészt és 43 gyógyszerészt képzett ki. Korábban az orvosok csak külföldi egyetemeken tanulhattak. A XVIII. században összesen mintegy 200 ilyen külföldön képzett orvosról tudunk - ez nem fedezte a hazai szükségletet. A sebészek, akik eddig a borbélyokkal együtt alkottak céheket, most kezdtek intézményes szakmai képzést kapni az orvoskaron. Ekkoriban (1784) indult meg az állatorvosok képzése is.

 

Fontos szükségletet elégített ki az 1763-1770 közt szervezett selmeci Bányászati Akadémia. Ez 1846-ig 3248 szakképzett - és 80%-ban nem nemesi származású - bányamérnököt nevelt, főleg Magyarország, de részben Ausztria és Csehország kincstári bányáinak. Ezt az akadémiát, főleg laboratóriumi, kísérleti oktató munkája miatt, 1794-ben Fourcroy francia kémikus már példaként emlegette a Comité du Salut Public előtt. A kormányzat eleinte együtt kezdte képeztetni a kamarai hivatalnokokat és a mérnököket a piaristák kezére bízott szempci kollégiumban (1763). E két funkció azonban hamarosan különvált. A mérnökök képzését az egyetem bölcsészeti karán 1777-ben felállított, "alkalmazott felsőbb matematikai" (mathesis sublimior adplicata) tanszék kapta feladatul. Ennek irányítása alá helyezte II. József az 1782-ben megalapított s híressé vált Mérnöki Intézetet (Institutum Geometricum). Ezentúl mérnöki gyakorlatot Magyarországon csak diplomával rendelkezők folytathattak.

 

A mezőgazdasági árutermelés egyre több mérnököt tett szükségessé abban az országban, amelyben az alapító rendelet szavai szerint "nagy vidékek kerültek víz alá és hevernek mocsár alatt", és ahol a közutak "majdnem mindenütt elhanyagoltak". Az intézet 1782-1850 közt 1275 jól képzett mérnöknek adott diplomát. A hivatalnokok szakképzését az 1776-ban felállított 5 királyi akadémia vette át. Ezek filozófiai, illetve jogi tagozatain a közigazgatás gyakorlati feladataihoz illően oktattak gazdasági, műszaki, államtani, pénzügytani, természetjogi stb. ismereteket.

 

Modernizálták az egyetem jogi karát is, amelynek 1780-ban 63 nemes és 27 nem nemes (részben katolikus egyházi) hallgatója volt. Az ügyvédi vizsgát már 1769-ben kötelezővé tették. Különös jelentősége volt II. József nevezetes 1785-i pátensének, amely az értelmiségi pályákat az emelkedni, tanulni vágyó parasztfiúk előtt is megnyitotta, bár ennek hatása, a plebejus értelmiségiek számának gyors növekedése, inkább csak pár év múlva vált érezhetővé. Ugyankkor II. József megpróbálkozott - sikertelenül - az ösztöndíjak és tandíjak egy olyan, új rendszerének bevezetésével is, amely arra irányult, hogy a szegény diákokat az egyházaktól átirányítsa az állami szolgálat felé.

 

A jozefinista egyházpolitika viszont valóban elősegítette a laicizálódást. Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az értelmiségiek száma nőjön, funkciójuk tovább specializálódjék, és hogy mind a korábbinál magasabb színvonalú szakmai képzést kapjanak. Alapvetően persze az új értelmiség kifejlődését, úgy tűnik, mégis inkább a gazdasági és társadalmi feltételek változása, főleg az áruforgalom növekedése segítette elő. Felvilágosodás kori irodalmi nyelvünk kutatója 250 egykorú író mintegy 600 művének elemzéséből megállapította, hogy Komárom városára, amely a Duna mint fő víziút mellett az agrárkivitel egyik fontos állomása volt, egymagában több szerző esett, mint az egész Nagyalföldre, a Duna-Tisza közén.

 

A két fő felvilágosult politikai tendencia kibontakozása azonban, egymás után azt is megkönnyítette, hogy az értelmiségiek, legalább részben, már ne szoruljanak az egyházak védő kereteire, gondolkozásmódjukban is emancipálódjanak a vallásos ortodoxia alól és szembenézzenek a feudális társadalom valódi problémáival. Ekkoriban már jó néhányan keresték kifelé útjukat a katolikus szerzetesrendekből is. Révai Miklós, a jeles nyelvtudós, a piarista renddel került konfliktusba. Martinovics Ignác és a költő Verseghy Ferenc a ferences, illetve a pálos rendből érkezett a jakobinus mozgalomhoz.

 

Tudjuk persze, hogy ily messzire sem a katolikus, sem a protestáns klérus többsége nem jutott, hanem egyházának és a fennálló rendszernek híve maradt. Azt is tudjuk, hogy meglehetősen szétszórt sorait e régi Magyarországon bizonyos hagyományos, illetve újabb, vallási, etnikai, nyelvi nemzeti különbségek is megosztották. Hozzátehetjük, hogy a feudális társadalomban, amely az értelmiségi munkát még mindig nem sokra becsülte, főleg a kisértelmiségiek, tanítók stb. többé-kevésbé nyomorúságos, függő helyzetben éltek. Hiba volna tehát az új értelmiség súlyát túlbecsülni és feltételezni, hogy 1790 körül valami önálló vagy éppen vezető szerepet játszhatott. Mégis mindennek ellenére tény, hogy a XVIII. század végére felbukkant, először a magyar történelemben, egy olyan, új típusú értelmiség, amely már képes volt ellátni minden, az új felvilágosult állam által igényelt funkciót és amely egyre kevésbé találta helyét a feudalizmus régi keretei közt. Létszámát, pontos statisztikai adatok híján, mindent összevéve megközelítőleg 20 ezerre becsülhetjük. E szám, bár kissé magasabb a korábbi becsléseknél, nem tűnik jelentősnek egy olyan országban, amelynek lakossága (Erdéllyel és Horvátországgal együtt) 1787-ben 9,2 millió volt, bár ebből nagy paraszttömegek mellett, a középső és felső rétegek, városlakók, polgárok, kiváltságosak, mindössze 11-12%-ot képviseltek. De a puszta számnál már ekkor is valamivel fontosabb volt a funció. A kiváltságosak konzervatív vagy éppen reakcionárius többsége persze továbbra is lenézte az értelmiséget. De bizonyos közeledés mégis megfigyelhető volt a nem nemes értelmiség élvonalbeli képviselői és a nemesség felvilágosult elemi közt.

 

Voltak szegény nemesi származású értelmiségiek, akik ugyancsak elégedetlenek voltak a hagyományos világgal. Azok pedig, akik a közép- és felső nemesség soraiban a felvilágosult nemesi tendenciát képviselték, támogatták azokat az értelmiségieket, akik segítségükre voltak programjuk megfogalmazásában és propagálásában. Az értelmiségiek nemcsak titkári stb. minőségben találkozhattak a birtokos nemesekkel, hanem a szabadkőműves páholyokban is. Ez volt az a szervezeti forma, amely a felvilágosodás különböző rangú híveit összefogta és alkalmat adott a teendők megvitatására. A mintegy 30 páholy közül, amely 1780 táján Magyarországon mintegy 8-900 taggal, köztük jelentős szereplőkkel működött, a pesti "Nagyszívűség" volt a legtekintélyesebb, a központi minta. Erről tudjuk, hogy tagjai közt nemesek mellett ügyvédek, orvosok, magasabb értelmiségiek is akadtak.

 

Fontos közvélemény-alakító szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak is. Az első magyar újságnak 1781-ben 320 előfizetője volt, köztük 17 birtokos nemes és 93 értelmiségi. Egy évtized múlva már nemcsak a lapok, hanem előfizetőik száma is megnőtt és túlhaladta az ezret. Az egyik új lap szerkesztője, a kor legjobb politikai újságírója, Szatsvay Sándor, antifeudális nézeteit, amelyeket persze nyíltan ki nem fejthetett, szatirikus modorban úgy tudta képviselni, mintha az újságírókat, a feudális urakhoz hasonlóan, ő is lenézett vásári komédiásnak tekintené. Pedig közben a maradi, feudális urakat gúnyolta ki. Az utókornak nem nehéz kitalálnia, mit akart allegorikus meséivel vagy elíziumi párbeszédeivel mondani, így azzal, amelyben a francia és a magyar veréb társalogtak a forradalomról az 1789. augusztus 5-i számában, négy nappal azután, hogy az első hírt közölte a Bastille bevételéről.

 

Pest-Buda növekvő jelentősége is külön említést érdemel. A kormány ide, az ország központjába összpontosította az egyetemet és a legfőbb közigazgatási hatóságokat. Haladó szellemű tanárok, akiknek nemsokára szinte forradalmi híre kelt, orvosok, jogászok itt találkozhattak a felvilágosult nemesekkel, hivatalnokokkal egy olyan új típusú közönség sorain belül, amely itt, együtt majdnem 1500 főt képviselt. A feudalizmus korszerűsítésére irányuló két felvilágosult politikai tendencia után, ily körülmények között hamarosan megszületett a harmadik, antifeudális tendencia, amely a régi rendszernek már nem kijavítására, hanem felszámolására, felvilágosult polgári állam és társadalom létrehozására irányult. Ezt főleg az értelmiség leghaladóbb elemei képviselték, akikkel néhány progresszív nemes is együtt haladt.

Mivel azonban az értelmiség önálló erőt most sem képviselt, e harmadik tendencia hívei előbb a felvilágosult abszolutizmust támogatták saját, antifeudális céljaik érdekében. 1790-ben, II. József rendszerének bukása után, a retrográd nemesi tendencia ellen kellett védekezniük, amely minden közhivatalból ki akarta zárni a nem nemes származásúakat. A nem nemesek tiltakozása ekkor már röpiratokban is kifejeződött. Voltak, akik a védelmet a bécsi udvarnál vélték megtalálni. Az antifeudális tendencia legkitűnőbb képviselője, Hajnóczy József azonban, aki előzőleg ugyancsak a jozefin rendszer híve volt, a reakciós nemesek ellen a felvilágosult nemesekkel akart összefogni. Javaslataiban, amelyekkel 1790-1792 közt őket akarta a reformokra rábeszélni, már a magyar polgári nemzeti állam első, felvilágosult programváltozatát körvonalazta. 1792 után azonban, a kezdődő háború idején, a francia forradalom újabb szakasza elől ez a nemesség is mindinkább visszahátrált. Az a két új erő, amelynek támogatására az értelmiség eddig többé-kevésbé számíthatott, egymás után védelem nélkül hagyta őt. S a magyar jakobinus mozgalomnak, amelyben e radikalizálódó értelmiségiek önálló politikai szervezetet próbáltak létrehozni, 1795-ben el kellett buknia. Az értelmiség 1830 után, a nemesi liberális reformmozgalomban találhatott csak aztán új támogatóra és szövetségesre.