A vörösterror 133 napja

Módszertan vagy bűvészkedés?

2003. július 30. 04:47 Kosáry Domokos

E sorok írója magától értetődően helyesnek és szükségesnek tartja, hogy tisztázandó, vitás kérdésekben különböző tudományos álláspontok konfrontálódjanak egymással. Ha megvan az ehhez szükséges közös elvi és szakmai alapvetés, a módszertani szabályok tiszteletben tartása mindegyik oldalon, valamint az az együttes célkitűzés, hogy mindezzel az objektív valóság megismerését akarjuk szolgálni, akkor e tudományos vitáktól valóban sok pozitív eredményt várhatunk.

www.hung-art.hu

Székely Bertalan:
II. Lajos holttestének
megtalálása (részlet)

Ezért is őszintén sajnálom viszont, ha mind több bennünk a kétely, hogy az a vitatkozás, amelyet pár év óta Perjés Géza folytat mindenkivel, aki a Mohács körüli problémákhoz közelít, valóban ezt a hasznos, közös célt szolgálja-e. Nem azért, mert bizonyos kérdésekben más, mondhatni sajátos álláspontot foglal el, amely már első változatában sem látszott túlzottan valószínűnek és védhetőnek - hiszen végső fokon a legképtelenebb feltevés pontos ellenőrzése is tanulságos lehet. Nem is azért, mert ezt az álláspontot a szerző kissé különös, mondhatni reklám ízű hangszereléssel, úgy prezentálta, mintha történetírásunk mindeddig elhallgatta volna azt az igazságot, amelyet ő, a bajnok, most nyíltan kimond - hiszen végső fokon tudományos kérdésekben a módszertan és nem az illemtan kérdéseivel foglalkozunk.


A vita folytatásának hasznosságát az teszi messzemenően kétségessé, hogy hiába hangzanak el döntő szakmai érvek, hiába bizonyul be, hogy mi tartható és mi nem, hiába tisztáz a pontos forráselemzés egy-egy részletet, és hiába alakul ki több-kevesebb konszenzus a szakemberek között, Perjés mindezt félretolva úgy vitatkozik tovább, a gyanútlan nyilvánosság előtt, mintha a fejleményeket nem mindenkinek egyformán kellene figyelembe vennie. A vita így többé nem a lényegről folyik, hanem egy sajátos jelenségről, vagy éppen elváltozásról, amelyet az adott példáról nevezhetnénk Perjés-effektusnak is.


Annyival is inkább sajnálom a dolgot, mivel egyébként nézetem szerint Perjésben, előző munkáiból ítélve, érdemes vitapartnert találhatnánk. Hiszen retorikai készsége vagy fáradhatatlan szívóssága, amellyel már megcáfolt feltevéseket is mindig újra az olvasók elé terít, bizonyára szintén pozitívabb irányban tudna érvényesülni, ha nagyobb mértékben párosulna az említett szakmai alapelvek és módszertani szabályok, a valódi, széles körű - és nemcsak látszólagos - forráselemzés alkalmazásával. Legszívesebben arra kérném, mások nevében is: hagyja e hiábavaló vitát, inkább fogjunk kezet, jobb feladatok megoldása érdekében. A tudományból nem a jóhiszemű tévedés zárja ki önmagát, hiszen a kiigazítás, a belátás lehetősége mindig nyitva áll, sőt új erőt tud nyújtani, hanem az, ha a belátásnak konokság vagy sértett hiúság állja útját.


Könyvem célja természetesen nem az volt, hogy Szulejmán politikájáról kialakított ilyen vagy olyan feltevéseket cáfolja "óriási tudományos apparátussal" -, mint Perjés nem kis önelégültséggel írja - hanem, címének megfelelően az, hogy megvilágítsa a Mohács előtti magyar külpolitikát. A téma feldolgozására a Magyar Történelmi Társulat kért fel két évvel ezelőtt, a mohácsi emlékülés alkalmából. Csak mellékesen, szakmai illemből, az irodalom felmérése során kellett foglalkoznom egyes szerzők olyan feltevéseivel is, amelyek különösebb nekifutást önmagukban aligha tettek volna szükségessé. Mint ahogy, azt hiszem, elődeim, Perjés korábbi célpontjai is saját témájukat: a Mohács utáni politikát vagy Mohács történelmi helyét akarták elemezni. Lehet persze, feltűnést keresve, sorban belekapaszkodni mindenkibe, aki mondjuk a XVI. század kutatásában valami újat ért el. Lehet e szerzőktől esetleg tetszetősen fogalmazott, de szakmailag tarthatatlan formulák elfogadását követelni. Ha ezek azután nem tartják érdemesnek erre válaszolni, az esetleg úgy minősíthető, hogy nem is tudnak mit válaszolni. Ha viszont válaszolnak, még jobb a helyzet. Egyrészt, mivel egy sor új forrást, szakmai részletmomentumot hoznak elő, bocsátanak rendelkezésre, és ez újabb, impozánsnak tűnő hivatkozásokra és további önkényes értelmezésekre ad lehetőséget, míg ez utóbbiak kiigazítása megint további, fárasztó vitákat tenne szükségessé. Másrészt pedig, mivel így, a valódi téma helyett, mégiscsak az erőszakolt, téves feltevés, a vesszőparipa kerül a vita központjába, persze kezdeményezőjével együtt. Mindez, ismételjük, így is lehetséges, hiszen olvasóközönségünk és folyóirataink nyitott, jóhiszemű érdeklődéssel fordulnak történelmünk vitás kérdései felé. Lehetséges, de félünk, hogy ha valóban így van, az szakmai közéletünk szempontjából inkább aggasztó, mint kívánatos.


Szulejmán, mint ismeretes, 1520 őszén lépett trónra. 1521-ben elfoglalta Magyarország kapuját, Nándorfehérvárt. 1526-ban győzött Mohácsnál, megszállta a déli határsáv bizonyos részeit, majd 1541-től kezdve Budát és az ország nagy, középső vidékét. Perjés nem veszi figyelembe a török hódítás folyamatának e több helyt megfigyelhető, fokozatos, szakaszos jellegét, hanem úgy véli, hogy Szulejmán nem meghódítani, hanem csak megnyerni akarta magának Magyarországot, védekezésül az 1519, vagyis V. Károly császárrá választása óta fenyegetővé nőtt Habsburg-hatalommal szemben. Mellékes, hogy e feltevést Perjés a korábbi szakirodalom, így Thury ismeretében vagy anélkül fogalmazta-e meg. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a török már a XV. század folyamán, tehát jóval V. Károly előtt is közvetlenül fenyegette Magyarországot. Szorítása csak átmenetileg, olyankor enyhült, midőn visszaverték, mint Hunyadi Nándorfehérvárnál 1456-ban, vagy midőn a Perzsia és a Közel-Kelet elleni háborúk foglalták le a messzi túloldalon, mint a XVI. század elején.

Szulejmán
Ne áltassuk magunkat: a balkáni országok sorsa világosan mutatja, hogy a török hódítás veszélye, amely azután könyörtelen realitássá a XVI. században változott, már akkor ott lebegett Magyarország felett, midőn V. Károly még meg sem látta a napvilágot. S ha egy ily folyamat fennállt később is, előbb is, külön, súlyos bizonyítékok nélkül aligha fogjuk elképzelhetőnek tartani, hogy közben egy múló pillanatra megszakadt, éppen azon Szulejmán jóvoltából, akinek nevéhez Magyarország bukása fűződik. Hozzátehetjük: a valóban jól értesült török Porta nagyon is jól tudta azt, hogy a Habsburg-hatalom már a keresztes hadjáratot emlegető Miksa (1493-1519) alatt fontos potenciális ellenfélnek számított, viszont éppen V. Károly megválasztása óta, a kibontakozó nyugati, francia rivalitás következtében egyre kevésbé volt támadóképes kelet felé. Azután: ha Szulejmán mégis pusztán védekezni akart volna a Habsburg-országok ellen, mint Perjés hiszi, akkor miért átvonulási, vagy támadási lehetőséget követelt volna ellene Magyarországtól is?


De ellentétbe jut Perjés önmagával még sajátosabb formában is. Többünk nézete szerint ugyanis Szulejmán trónra lépése után, még a régi feltételekkel ajánlott békét Magyarországnak, Perjés viszont, aki hősében a jóakaratú, megnyerő politika képviselőjét szeretné felfedezni, azt bizonyítja, hogy a szultán már ekkor az adót, a katonai átvonulást, vagyis ténylegesen a vazallusi viszony elismerését követelte Magyarországtól. De hát ha Szulejmán, elődjeitől eltérően, nem alávetni, hanem valóban megnyerni, a maga oldalára állítani akarta volna, épségben és önállóan, Magyarországot, akkor miért lépett volna fel, éppen ő és éppen ekkor, olyan merőben új, minden korábbinál jóval agresszívabb követelésekkel, amelyek a magyar politikának, éppen ellenkezőleg, eleve elriasztására, kétségbeesett védekezésbe szorítására voltak csak alkalmasak?


Ennek magyarázatához nyilvánvalóan nem elég a nálam felsorolt és behatóan elemzett forrásokat amúgy egy ujjal szemelgetni, hogy az eleve kész válasznak mi felel meg és mi nem. Nem segít, ha felbukkan - Perjés irodalmi működésében először - a nálam idézett Spanduguino (és nem Sagundino). S nem elég a jól értesült Tubero kortörténeti művével szembeállítani azt a gyenge kis szöveget, amely Verancsicsnak csak kiterjedt anyaggyűjtésében maradt ránk, de amely nem "Verancsics műve" volt, mint Perjés hiszi, és amely így nem is szükségképpen Verancsics véleményét tükrözi.


Perjés közhelyet bizonygat hosszasan, midőn azt fejtegeti, hogy Magyarország meghódítását nem indokolták olyan gazdasági megfontolások, mint korábban a Közel-Keletét. Persze, hogy nem indokolták, és így a hosszan idézett portugál fűszerkereskedelmi adatok témánk szempontjából irrelevánsak. Csakhogy nem indokolták ily megfontolások előzőleg a Balkán meghódítását sem, amelyre azonban mégis sor került. A hódító politikában többféle momentum érvényesült. Továbbra is osztom a turkológus szakemberek azon véleményét, hogy a hódító hadjáratok alapvetően az Oszmán Birodalom belső feltételeivel függtek össze, és hogy adott esetben bizonyos szerepe volt a "zsákmányra éhes janicsárok s a fanatikus hívők" követelésének is. Perjés ezt úgy "adja vissza", mintha fanatikus és zsákmányra éhes tömegek" nyomásáról beszélnék, és mintha ebből az következnék, hogy "az egész Oszmán Birodalom minden osztályának egyforma érdeke lett volna a folytonos háború".


Ne feszegessük, hogy a szövegek kicsavarása mennyiben egyeztethető össze a módszertan vagy akár csak az illemtan szabályaival. Perjés szerint a Magyarország elleni háború török részről roppant kockázatos, sőt reménytelen (!?) volt, annál inkább, mivel az "általa kidolgozott hatósugár-elmélet" szerint Magyarország tulajdonképpen már kívül esett a török haderő akciórádiuszán. De kár, hogy nem egészen így volt! A valóságban ugyanis, mint már az iskolában tanultuk, a török mégis elfoglalta Magyarország nagy részét, mégis megszállva tartotta Budát, több mint másfél évszázadon át, sőt még a XVII. században is újabb terjeszkedéssel próbálkozott, vagyis a döntő történelmi tények mégis túltették magukat az ilyen utólagos okoskodásokon, amelyek nyilvánvalóan csak nagy óvatossággal, más tényezők figyelembevételével alkalmazhatók. Erre már mind a hazai, mind a külföldi szakirodalom rámutatott, Perjés azonban itt is úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Az ámuló közönség előtt, kigyúló fényben és dobpergés közt újra színpadra lép a bűvész, és cilinderéből újra előrántja a nyulat, pedig az, szegény, közben már kimúlt.

De ha ilyen mutatvány, döglött nyulakkal, ezentúl is mindaddig megismételhető, amíg Magyarországon engedékeny szerkesztő és gyanútlan olvasó akad, akkor mit tehet az a történész, a másik oldalon, aki változatlanul a módszertan, a forráskritika, a bizonyítás valódi szabályaihoz tartja magát? Figyelmeztethet persze arra, hogy az adatok önkényes kezelése és elhagyása mily félrevezető lehet. Megkérdezheti Perjést, hogy ha már Káldy-Nagy Gyulára vagy Kubinyi András véleményére hivatkozik, miért hallgat arról, hogy e jeles szakembereink, másokkal együtt, éppen az ő feltevésével és módszereivel szemben foglaltak állást. Megkérdőjelezheti azután Perjés adatkezelését például ott is, ahol annak bizonyításáról van szó, hogy 1521-1526 közt a török többször is békét ajánlott Magyarországnak, amely azonban ezt, értetlenül, nem ragadta meg.


A valóságban ugyanis éppen ellenkezőleg, inkább a magyar kormány próbálta, súlyosbodó helyzetében, egy-két alkalommal a török-magyar viszonyt valahogy megnyugtatóbb állapotba hozni. Tétován és titokban próbálta ezt, hiszen az ilyesminek külföldön és a hazai közvéleményben is igen sok ellenzője volt. Balsikerében azonban igen nagy része volt a török negatív magatartásának is. Jellemző példa erre, amelyet persze Perjés nem említ, hogy a lengyel megbízottakat, akik saját, lengyel-török fegyverszünetük megkötése után, 1525 őszén megpróbáltak, a magyarok reménykedése közben, a magyar-török béke ügyében is közvetíteni, Ibrahim nagyvezér azzal utasította el, hogy Magyarországgal ne foglalkozzanak, mert az "egészen más rovatba tartozik". A pápai követ jelentése szerint Tomori 1526 elején újra tárgyalni próbált az 1520 óta Magyarországon fogva tartott török követtel is, akit felszólított arra, hogy írjon a szultánnak a fegyverszünet érdekében. Perjés ezt az adatot sem említi, hiszen ez valószínűsítené, hogy magyar részről előzőleg, 1524-ben is alighanem ugyanezen követtel próbáltak egyezségre jutni. Ha ugyanis 1524-ben új követ érkezett volna, akkor hazatértekor miért tartották volna elődjét továbbra is fogva? Ha meg ez sem tért haza, akkor miért csak elődjével tárgyaltak volna további két év múlva is?

bgrg.sulinet.hu
Nándorfehérvár

Könyvemben feltételeztem, hogy ha e követ 1524-ben valóban adófizetést és szabad katonai átvonulást követelt Magyarországtól, akkor erre nézve Isztambulból bizalmas pótutasítást kaphatott. Azt, hogy a magyar kormány magától, önként ajánlott volna fel ily súlyos feltételeket, soha nem írtam - ezt a "logikai hibát" Perjés próbálja utólag becsempészni szövegembe, hogy aztán kifogásolni tudja. De igen tanulságos azon egykorú, velencei adatok félremagyarázása is, amelyek szerint bizonyos horvát nagyurak, akiket részben név szerint ismerünk, 1521 tavaszán Tomaso Negro püspököt azzal küldték Rómába és Velencébe, hogy ha nem kapnak kellő támogatást, meghódolnak a töröknek. Ezt az esetet utóbb, két év múlva, egy másik velencei megbízott, Massaro, úgy emlegette, mint a magyarok megbízhatatlanságának jelét, szerinte ugyanis a magyarok küldték ezt az üzenetet Negróval a külvilágnak. Perjés ezt készpénznek veszi, nem tudván, hogy Velence a horvát urakat is, mint a magyar király alattvalóit, gyakran nevezte magyaroknak. A tragikomikus ebben csak az, hogy ugyanezen horvát urak, ugyancsak 1521 tavaszán, a magyar kormányzatot is ugyanígy, ugyanezzel megfenyegették! S e sajátosan kicsavart, kis ügyből annyival is kevésbé lehet olyasmit kikövetkeztetni, hogy a szultán békeajánlatot tett a magyar udvarnak, mivel Szulejmán éppen akkor, 1521 tavaszán, már Nándorfehérvár elfoglalására készülődött.


Az adatok néha valóban nehezen tisztázhatók. De itt tisztázott adatok összekeverésével találkozunk. A történész mindezt szépen előadhatja, a maga módján, tényszerűen. De mit ér vele, ha egy újabb bűvészmutatványt kap válaszul? Ilyenféle vitát kár folytatnia. S így a fentiek alapján, ha egyáltalán érdemes volt őket leírnom, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a mutatvány bűvészből és közönségből áll. Pár évvel ezelőtt Vitányi Iván e folyóirat hasábjain idézte figyelmeztetésemet, hogy a szakmailag elfogadhatatlan sumér-magyar származtatás nem annyira szaktudományi kérdés, mint inkább bizonyos, a társadalmi tudatban jelentkező elváltozás tünete, amelynek mai feltételeit kell szociológiailag megvizsgálni. Most szeretném az itt tárgyalt, effektust is mindazon szakemberek figyelmébe ajánlani, akiknek feladata a társadalmi tudat higiéniájával törődni és kidolgozni az elváltozások diagnózisát.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!