A holokausztról szóló szakirodalom jelentős része szinte kizárólag a háború éveire fókuszál, ám az előzmények beható ismerete nélkül nehezen érthetők az egyes viselkedési minták. Kiemelten igaz ez a házmesterek helyzetére: 1943–44-re a fővárosi csoportjuk mintegy húszezer aluliskolázott, frusztrált személyt foglalt magába. Az anyagi megbecsültség évtizedes hiánya sértette az igazságérzetüket, annál is inkább, mivel a feladataik száma egyre csak szaporodott. Területi és társadalmi kontrollfeladatokat bíztak rájuk, és akár emberi sorsok is múlhattak a döntéseiken.

A fővárosi házmesterek – vagy hivatalosabb kifejezéssel házfelügyelők – túlnyomó többsége vidékről érkezett, és a szolgálattal egyszerre kezdte meg az urbánus életmódot. A legtöbben falvakból költöztek Budapestre, és a családi környezetükből kiszakadva nemcsak a városi szokásokat kellett elsajátítaniuk, de rengeteg műszaki újdonságot is.

A pozícióhoz ingyenes szolgálati lakás járt, amit a háztulajdonosnak törvényi kötelessége volt biztosítani: ez óriási segítséget jelentett egy növekvő metropoliszban, ahol a túlzsúfoltság miatt a lakbérek gyorsan emelkedtek, és 1910 körül európai viszonylatban is kiugróan magasak voltak. Ráadásul az első világháború lelassította a magyarországi lakásépítést: míg 1900-ban 670 új bérházat emeltek a fővárosban, addig 1917-ben csupán 37-et, 1919-ben pedig mindössze hetet. 1921-re tetőzött a lakások túlzsúfoltsága: ekkor Budapesten átlagosan hat fő élt egy helyiségben. Sokat jelentett tehát egy üres ingatlan.

Jól jött a borravaló

A házmester általában a bejárat melletti kis lakásba költözhetett be, ahonnan szemmel tarthatta az épületbe érkezőket és onnan távozókat. A házfelügyelők ugyan ingyenes lakhatáshoz jutottak, ám szűkös bevételeik miatt tartós szegénységben éltek. Ebből, illetve átmeneti társadalmi helyzetükből következett, hogy minden igyekezetükkel törekedtek feljebb lépni a társadalmi ranglétrán, és erre ösztönözték a gyermekeiket is. Ennek a törekvésnek később szerepe volt abban, hogy jelentős számú házmester, illetve házmestergyerek csatlakozott a nyilasokhoz.

A budapesti bérházakban a házfelügyelők a századelőn még viszonylag csekély szereppel bírtak, ekkor még mellékállásban látták el feladatukat: este 10 és reggel 6 óra között a betörések megelőzése céljából zárták a kaput. Később a technikai fejlődés, különösen a központi fűtés vagy a lift megjelenése folyamatosan bővítette a munkakörüket, a pozíció tehát egyre inkább teljes embert kívánt.

Ebbe az irányba mutatott a társadalmi fejlődés is, különösen az éjszakai élet megélénkülése a fővárosban, illetve az a tény, hogy a lakók ekkor még nem rendelkeztek kapukulccsal. Azoknak, akik este 10 óra után jöttek haza a kávéházakból, fel kellett csengetniük a házmesterhez, hogy kaput nyisson, s ezért a szolgáltatásért minimum a (törvényben meghatározott) kapupénz összegét azonnal ki kellett neki fizetniük. A nagyobb bérházakban egy-egy házaspár összehangolt munkamegosztással tudta csak ellátni a szerteágazó feladatokat, ahogy például a Falk Miksa utca 6.-ban a férj minden éjjel felöltözve, ruhástul aludt, hogy fürgén nyithassa a kaput a későn érkezőknek, a felesége pedig a papírmunkát intézte.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.