A vörösterror 133 napja

A búcsúzások éve

2003. július 29. 19:57 Kosáry Domokos

...felnőtt egy új fiatal értelmiségi elit

De nem, illetve nemcsak az irodalmi jelenségekre, hanem egy olyan, szélesebb történelmi folyamatra szeretném felhívni a figyelmet, amelynek az irodalom csak egy része volt. Arra, hogy Magyarországon, főleg a nagyobb egyetemi városokban, a két háború között, a szerencsétlen belső és külső viszonyok közt is felnőtt egy új fiatal értelmiségi elit. Ez képzettsége, tapasztalatai folytán alkalmas lehetett arra, hogy nemzetközileg is elfogadható szinten betöltse azokat a funkciókat, amelyekre egy modern európai polgári demokráciának szüksége van, a szaktudományok vagy az oktatás területétől kezdve, a jogrendszeren, a közigazgatáson, közgazdaságon át a művészetekig. S tisztában lévén azzal, hogy nem egy ilyen modern, demokratikus rendszerben él, készült is arra, hogy ezt a fennálló avítt, rossz és veszélyes struktúrát, a nemzeti és európai igényeknek megfelelően, alapvetően módosítja, az országot modernizálja. Ha a részletekben nem is, e nagy, közös célkitűzésben ez az elit, többszínűsége ellenére, politikai szerveződés nélkül is egyetértett. Sokban elősegítette ezt a húszas évektől Klebelsberg Kunó kultúrpolitikája, aki felismerte, hogy a szétroncsolt, nyomorúságba zuhant ország felemelkedésének eszközét főleg az oktatás, műveltség fejlesztésében lehet fölfedezni. Ezzel járt a külföldi ösztöndíjak és intézetek, kollégiumok rendszere, sőt az is, az eredeti célokon túlmenően, hogy a hazatérő fiatalok éppen a fejlettebb, nyugati országok példája nyomán, felismerték a hazai rendszer visszásságait. Bibó Istvánt (1911-1979) nem azért küldték 1934-ben ösztöndíjjal jogi tanulmányokra, Genfbe, hogy utána hazatérve a magyar demokráciáért kezdjen küzdeni. De így alakult a helyzet. S mindez csak azok számára érthetetlen, akik még ma is elhiszik a szovjet receptre készült, torz formulát, hogy Magyarországon a két háború között `fasiszta` diktatúra volt, netán hitleri (vagy sztálini) módszerekkel. A valóságban Magyarországon akkoriban nem voltak diktátorok. Gömbös Gyulának, aki ilyen szereppel teljesen hiába próbálkozott panaszára, hogy egy beszédben miért támadta őt Moór Gyula jogász professzor a kultuszminiszter útján - mint első kézből tudom - azt üzente vissza, hogy téved: ő a diktátorokat támadta, nem a bohócokat. Horthy sem diktátor, hanem a hatalomnak inkább csak jelképe volt, akit bizonyos tiszti erők emeltek maguk fölé a dolgok kezdetén, és buktattak meg, külső segítséggel a végén, amikor szembeszállni próbált velük. Ez persze még korántsem kelt nosztalgiát e régi, sok rendi-nemesi előítéletet őrző, konzervatívnak sem modern `osztályuralmi` rendszer iránt, amely akkor sem volt képes arra, hogy kezelni próbálja földreformmal, demokratikus intézkedésekkel a társadalmi feszültségeket, amikor pedig éppen ebből nyerhetett volna több erőt a kiemelkedéshez, elszigetelt, nemzetileg megalázott helyzetéből, a Trianon okozta rettentő sokkhatásból. Így a külső, nagyhatalmi befolyás, bal- vagy jobbfelől - nemcsak földrajzi értelemben - könnyebben találhatott táptalajra. Teleki Pál, mint kultuszminiszter, 1938-ban fiatal ismerősei, volt tanítványai, cserkésztisztek segítségét kérte a terjedő nyilas veszéllyel szemben, de kénytelen volt betiltani azt a kiállításukat, amely érezhetően a földreformot propagálta. S amikor ez idő tájt, az első bécsi döntéskor, megkérdeztem tőle, hogy nem lesz-e ebből baj, ha Hitler majd alulmarad, azt felelte, hogy ez lehetséges, bár talán kikerülhető, viszont ha e lehetőséget most visszautasítja, akkor a jobboldal felülkerekedik és őt a kormányával együtt elsöpri a közvélemény. A történelmi sokkhatás ugyanis sokban az irracionális indulatok szintjére nyomta le a közgondolkodást, ami elősegítette a náci típusú nacionalizmus - és antiszemitizmus - behatolását. Annyival is inkább, mivel a gyakran ügyetlenül prezentált magyar sérelmeket a nemzetközi politikában nemegyszer úgy kezelték, mintha csendháborításért kellene megbüntetni azt, aki ordít, mert a lábát fűrészelik. A régi rendszer üreges szervezetében viszont, éppen, mert nem volt hatékony, tovább élhettek régi, és keletkezhettek új értékek is. Miután ezt az egész régi építményt a háború vihara elsodorta, a fiatal értelmiség előtt, bár sok fájó veszteség érte, megnyílt az út, hogy a maga területén megvalósítsa elképzeléseit. De olyan erőviszonyok között, amelyekben alapvetően egy külső, de fegyveresen is jelen lévő hatalom, illetve azáltal irányított párt képviselte az egyre döntőbb tényezőt. Ma is szívesen emlékszem arra, hogy amíg csak lehetett, munkánk fontosságáról meggyőződve, mily buzgalommal végeztük a kelet-közép-európai népek történetének összehasonlító vizsgálatát, örülve a nemzetközi elismerésnek. Kitűnő szakemberek segítettek ebben. Így egykori Eötvös kollégista diáktársaim közül Benda Kálmán (1913-1994), a bizantinológus Gyóni Mátyás (1913-1955), a délszláv specialista Hadrovics László (1910-1997), a román dolgokban pedig Makkai László (1914-1989) és I. Tóth Zoltán (1911-1956) Erdélyből, hogy csak néhányat említsek a már örökre eltávozottak közül. Széles baráti körünk volt, amely azonban csökkeni kezdett, ahogy rövidült a még rendelkezésünkre álló idő és szaporodtak a megszorító intézkedések. A politikai búcsúzók, pontosabban azok közül, akik meg is mondták nekem, hogy miért indultak másfelé, elsőnek Ortutay Gyulát (1910-1978) említeném, aki - többek véleményétől eltérően - valóban tehetséges, képzett etnográfus, kezdeményező személyiség volt, kedves humorral, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik létrehozója, Baumgarten-díjas (1937, 1942), sőt: a nyilas uralom és az ostrom idején kifejezetten bátor ember is, amit személyesen tanúsíthatók, mert e veszélyes időket velem töltötte az intézetben és a Nemzeti Múzeumban. A politikai, közéleti szereplésvágya, a "hatalom" olthatatlan szomjúhozása volt az, ami arra vitte, hogy titkos párttag, majd, éppen kritikus időkben, miniszter legyen, amikor pedig félretették, olyan álságos pozíciót is elvállaljon, mint a Hazafias Népfront főtitkársága 1957-től, ami csak arra volt jó, hogy sokak szemében még jobban kompromittálja őt. Közben egyetemi tanár, rektor, akadémikus lett, de mégis elégedetlen volt önmagával, mindig bizonyítani akart, mert kétség gyötörte, hiszen okos volt, érezte mások kétségeit és azt, hogy valahol mégis tévedhetett, amit ha nem tesz, talán nem távozik el oly hamar. A másik, akire ha nem is éppen így, szintén inkább sajnálattal gondolok, Mátrai László (1909-1983) filozófus, ugyancsak kitűnő tehetségnek indult, első műveiért kétszer is Baumgarten-díjat kapott (1938, 1940). Igazi barátság ugyan, azt hiszem, nem fűzte senkihez, de velem mindvégig szinte cinikusan őszinte volt. Akkor is, amikor annak idején közölte, hogy a politikai nyomásnak nem tud, de nem is kíván többé ellenállni, hiszen a folyamat kikerülhetetlen, és a biztonságot ő, a párt tagjaként, az Egyetemi Könyvtár élén kívánja megtalálni, mert az a várható jövőben is jobban fog egy könyvtárhoz hasonlítani, mint az egyetem az igazi egyetemhez. A marxizmus filozófiája persze mélyebben nem érdeklte, nem is hitt benne jobban, mint bármi másban, de elég okos és vitaképes meg gonosz nyelvű volt ahhoz, hogy megvédje pozícióját. Biztonsága tehát megvolt, akadémiai tagsága is, csak éppen nemigen tudott vele mit kezdeni, mert alkotó ereje megbénult, ami fejlett hiúságát emésztően gyötörte. A vár új, nagy művek elmaradtak, néhány, részben érdekes és szellemes, részben azonban vitatható, inkább kultúrtörténeti tanulmány kivételével. Ezeket, ha erre alkalom nyílt, külön kérésére, lehetőleg idéztem is. Úgy érezte, hogy talán segíteni, biztatni kellene. Például olyankor, amikor egy-egy előadása után súgva megkérdezte tőle, hogy ez jó volt-e így. S utóbb hozzájárult, hogy 1956-os anyaggyűjtésemet, amelyet nem volt jó otthon tartanom, zárt letétként könyvtárában helyezzem el. Nem haragudtam meg rá, amikor az ötvenes évek elején egy, az Egyetemi Könyvtárban megürült hely betöltésénél köztem (az állástalan) és Bibó István közt kellett választania, és az utóbbi mellett döntött, azzal a cinikusan hangzó indokolással, hogy nem bolond az intézményében dinamitot elhelyezni. Azt ugyan utóbb is felemlegettem neki, hogy minő emberismerőnek bizonyult, holott indulásakor éppen az emberi jellem, alkata tanulmányozásával foglalkozott. Alapjában véve azonban megkönnyebbülés volt, hogy szabadon dolgozhattam tovább történeti bibliográfiámon, amelyben e nehéz évek során valami szakmai kapaszkodót találtam. A könyvtár tanári kutatójában, amelyet e célból sűrűn látogattam, Bibó és mások szobáján át vezetett az út. S ő ott ült, szerényen, türelemmel -s - ennyiben igazolva Mátrait - szorgalmasan végezte a könyvek besorolását az egyetemes tizedes osztályozás előirt rendszerébe, melyet egyébként a történészek a maguk területén inkább zavarónak, mint használhatónak tartanak. Bibó, aki jelentős belügyminisztériumi beosztás, majd a szegedi egyetemi tanárság és Teleki intézeti szerep után itt öltötte - a számára első - alámerülés éveit, utóbb úgy nyilatkozott, hogy ő tulajdonképpen "élt 1945 és 1949 között". Persze "élt" 1956-ban is, de kétségtelen, hogy mint politikai gondolkodó, a legkitűnőbbek egyike történetünkben, elemzéseit, nézeteit a nyilvánosság előtt, nagy visszhangot keltő tanulmányokban, csak abban a pár évben fejthette ki, amikor az a demokratikus értelmiségi elit próbálta reményeit valóra váltani, amelynek ő is, a maga területén, oly kiemelkedő képviselője volt. Gyakran beszélgettünk, ha munka közben némi szünetet engedtünk meg magunknak, főleg 1956-ban, a várható fejleményekről, majd a forradalom ügyéről. Korábban, a Teleki Intézetben, ahol egy-egy külön tagintézetet vezettünk, de, helyettesként, a közös elnöki teendőket ő látta el, folytak köztünk részben történeti jellegű viták, amelyekről egy késői interjúban, már fáradt emberként, messziről megemlékezik. Ezekre azonban aligha kell itt kitérnem. Részben azért, mert ezeket most nem folytattuk, és ezeknél az eltéréseknél fontosabbnak tartom azt, ami a fiatal értelmiséget a demokratikus célok tekintetében egybefűzte. Részben pedig azért, mert olyan, evidensen szakmai kérdésekben, mint Szekfű Gyula történetírói működése (amelyet Bibó szinte mitikusan kártékonynak vélt), vagy Németh László történetszemlélete (amellyel egyetértett), illetve az 1867-i kiegyezés (amely szerinte a bajok fő forrása volt) talán szükségtelen ily vitába bocsátkozni. A Szekfű elleni haragot valami családi kálvinista elfogultság sem magyarázhatta, hiszen Bibó felesége, Ravasz Boriska, mint diáktársam, Szekfű egyik kedvelt tanítványa volt, és apósa, a jeles református püspök is jó viszonyban volt vele. Néha az volt a benyomásom, mintha tulajdonképpen Erdei Ferenc nézeteivel vitatkoznék, aki Bibónak - akkor még - igen közeli barátja volt, de akinek politikai szerepét én, különleges képességeit elismerve is, rendkívül ellentmondásosnak tartottam, s tartom ma is. Az ő történész kapcsolatait és azok hátterét nem itt kell részleteznünk. Bibó Mátraiban, a kisiklott tehetség helyett, csak azt a kicsinyesen komisz hivatali főnököt látta meg, amilyennek kifelé mutatkozott. Hiszen róla született az a mondás, hogy míg az Országos Széchényi Könyvtárban (amely akkoriban sok belső feszültséggel küszködött) sok hülye okoskodik, addig az Egyetemi Könyvtárban egy okos ember hülyéskedik. Bennem azonban iránta még mindig több volt az empátia, mint a harmadik politikai búcsúzó: Elekes Lajos (1914-1982) iránt. Ez utóbbi, ugyancsak képzett szakember, tehetséges is, őszintétlenül ható, mesterkélten finomkodó modora ellenére, a középkori román-magyar viszonnyal foglalkozott, eleinte a német kultúrlejtő-elmélet szellemében kissé lekezelve délkeleti szomszédainkat. A háború alatt Amerikában, a Harvard Egyetemen, Sam Cross történészprofesszor azzal mutatta meg nekem egy angol nyelven, hivatalosan szétküldött szövegét, hogy ilyen az a "nemzeti" propaganda, amelyet nem szerencsés csinálnunk. Az ostrom alatt, egy közös barátunk óhajára, intézeti menedékünkön kapott helyet, de ott meg Guoth Kálmán (1912-1949) volt kollégista diáktársunk, kitűnő medievista, egy szegény család fia, haragját azzal a nem éppen időszerű kijelentéssel keltette fel, hogy hiba volt a jobbágyokat felszabadítani, és hogy a jövőben Magyarországon politikával csak azok foglalkozzanak, akik régi nemességüket igazolni tudják. Utóbb azután, 1948 körül, azzal keresett fel, hogy belátta: helyesebb a párt felszólításának engednie, annyival is inkább mivel így nekünk is tud majd segíteni. Ezzel engem is sikerült méregbe hoznia. Felálltam és azt mondtam neki: "Te dolgod, hogy mit teszel. De ne azzal a valótlansággal nyugtasd meg magad, hogy azt a mi kedvünkért teszed." A történetet betetőzte, hogy amikor az említett Guoth Kálmán 1949-ben tönkrement testi-lelki állapotban a szovjet hadifogságból (mint polgári személy!) végre hazatért, Bendának és nekem elpanaszolta, hogy egyesek, köztük Elekes arra próbálják rábeszélni, hogy mint "jó káder" forduljon ellenünk, akkor jó dolga lesz, a mi sorsunk pedig amúgy is elvégeztetett. Igyekeztünk benne a lelket tartani, de szegény fiú, teljes idegösszeomlásban, Érdnél a vonat elé vetette magát, azt az írott üzenetet hagyva maga után, hogy neki elég a vörös paradicsomból. Ezután Elekessel lehetőleg kerültem az érintkezést, kivéve, ha támadni kellett. Mint Kossuth-díjas akadémikus, ő tanította középkori történelemre, fő marxistaként, éveken át a budapesti egyetem jobb sorsra érdemes hallgatóit. Munkáiban marxista szólamokon és erőltetett elméleti konstrukciókon túl nem sok használhatót találunk. Mint súlyos alkoholista végezte életét.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!