„A küzdelem, amiben éltünk, olyan volt, mint mikor az ember tiszta erőből nyom egy ajtót, de a kilincs a túloldalon van. Minden erőt felemésztő munka volt ez. Heroikus erőfeszítések folytak, és rettenetes élmény volt, hogy mit kellett finomkodni és óvatoskodni” – idézte meg a kádári idők emlékét a grafikus Pohárnok Mihály. E korszak alapélménye volt az állandó falba ütközés, az „elkonspirált” cselekvési vágytól való frusztrálódás. A legvidámabb barakk paravánja mögött fortyogó feszültségek, „az élni mégiscsak kell” jelmondat mögött megbúvó szabadságvágy és önbecsülés gerjesztette energiák minden igyekezet és semlegesítő hatalomtechnikai megoldás ellenére működtek, és gyengítették a kommunista mindennapok stabilitását. 

1988–89-re a rendszer külső tartópillérei erodálódtak el olyannyira, hogy a belülről feszülő elégedetlenséget már nem voltak képesek megtartani. Az 1970-es évek második felétől a „gulyáskommunizmus jóléti rendszere” kezdett kimerülni. A válság természetesen nem korlátozódott Magyarországra, hiszen a hidegháborús versenyfutásba belerokkant Szovjetunió sugározta azt az egész térségre. Ennek az egyre látványosabb megroggyanásnak a következménye Moszkva politikáját is megváltoztatta. Az 1986-os pártkongresszuson Mihail Gorbacsov meghirdette reformprogramját, amely a nyers erő alkalmazása helyett a kommunista pártok számára a szélesebb társadalmi konszenzusra való törekvést irányozta elő. „Abból a tényből kell kiindulni, hogy a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatainkban az erőszakos módszerek, különösen a katonai erők alkalmazása teljesen kizárt, még a legszélsőségesebb esetekben is… [A kommunista pártok] kizárólag politikai szövetségek keretei között őrizhetik meg pozíciójukat” – fogalmazott Alekszandr Jakovlev, Gorbacsov tanácsadója, a peresztrojka elméleti kidolgozója.

A kádári konszolidáció

A Kádár János nevével fémjelzett korszakra talán a leggyakrabban használt fogalom a konszolidáció. „Van a konzervativizmusnak egy (…) nem megvetendő eleme, […] a feltételeknek egy bizonyos kiszámíthatósága, (…) egyszerű és rövid szóval konszolidáció” – fogalmazott Bibó István 1945-ben. A magyar demokrácia válsága című írásában a diktatórikus természetét mindjobban érvényre juttató kommunista pártnak azt tanácsolta, hogy „a reakció elleni harc fokozása helyett” törekedjen inkább az élhetőbb viszonyokat teremtő légkörre. Kádár az 1956-os forradalom megtorlása után lépett erre az útra. Ez a konszolidáció azonban az összecsengések ellenére nem azonos a Bibó által javasolt megoldással. A kádári „gesztus” nem a diktatúra megszüntetésének ígéretéről, csupán annak élhetőbb voltáról szólt. 1945-ben ez még fenyegetést jelentett volna, enyhülésként csak „a reakció elleni könyörtelen harc” korszaka után hathatott. Az embereket tehát már nem a szüntelen félelem kényszerítette arra, hogy beletörődjenek a politikai jogaik és szellemi szuverenitásuk korlátozásába, hanem a kicsivel nyugodtabb élet lehetősége oldotta azt a feszültséget, amit e jogfosztottság előidézett. A hatalomgyakorlás módszereinek finomítása azonban nem jelentette az alapelvek megváltozását: továbbra is a szovjet megszállás ténye, az állampárt hatalma, az állambiztonsági ellenőrzés biztosította a rendszer alapjait.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. nyár számában olvasható.