Középkori uralkodók és trónörökösök, apák és fiúk, olykor nagyszülők és unokák kapcsolatáról szólva – hiteles források hiányában – a történész gyakran kénytelen feltételezésekbe bocsátkozni. A fennmaradt írott források legtöbbje ugyanis nem foglalkozik az uralkodócsaládok belső személyes viszonyaival, így részben a kevés, mégis ezzel kapcsolatos anyagból, részben pedig az uralkodási gyakorlat hasonló vagy épp eltérő vonásaiból vonhat le következtetéseket az utókor. Roppant keveset tudunk arról, hogy milyen kapcsolat lehetett ténylegesen egy középkori uralkodó és a gyerekei között. A gyerekek kis korukban feltehetően a szüleiktől távol nevelkedtek, ritkán találkoztak a kormányzati ügyek, hadjáratok vagy bármilyen más időtöltés, így például vadászat miatt távol lévő uralkodóval. Különösen érdekes lehet az apa-fiú kapcsolat abban az esetben, amikor egy uralkodói család tagja a dinasztikus politika logikájából következően egy másik ország trónjára kerül, tehát amikor az ismerős kapcsolatrendszert elhagyva új környezetben kell elfogadtatnia magát.

A XIV. században több közép-európai országban is kihaltak az államalapító dinasztiák, így új családok előtt nyíltak meg a trónszerzés lehetőségei. Mindössze öt évvel az Árpád-ház 1301-es kihalása után megszakadt a csehországi Přemysl-dinasztia uralkodása is, mindkét országban új dinasztiák kerültek uralomra. Mindez természetesen nem ment vetélytársak nélkül. Magyarországon épp a cseh III. Vencel, majd Wittelsbach Ottó jelentkezett trónkövetelőként, és több évig tartott, mire I. Károly végre biztosnak érezhette az uralkodói hatalmát. Csehországban III. Vencel gyermektelenül halt meg, így két lánytestvére, Anna és Erzsébet férjei léphettek fel trónigénnyel. Anna Karintiai Henrikhez, míg Erzsébet Luxemburgi Jánoshoz ment férjhez. Kettejük közül végül a csehországi trónra lépése idején tizennégy éves János került ki győztesen, kihasználva azt az előnyt, hogy apja VII. Henrik császár, nagybátyja pedig Balduin trieri érsek volt, sikerült csehországi uralkodását megszilárdítania.

Távoli idegen

Az apai támogatás tehát már a Luxemburgi-dinasztia csehországi trónra kerülésénél is nélkülözhetetlen szerepet játszott. János ezzel egy olyan ország uralkodója lett, ahol nem sokkal a koronázása előtt járt először, helyi tapasztalatokra, ismeretekre nem támaszkodhatott, sőt, minden bizonnyal még az ország nyelvét sem beszélte. Az őt Csehországhoz fűző egyik legerősebb szál a felesége, Erzsébet királyné volt, aki az államalapító cseh dinasztia, a Přemysl-család leszármazottja volt. A franciás neveltetésű, korábban hosszabban Párizsban élő János királyt a csehek a harminchat évig tartó uralkodása végéig se fogadták be, hanem idegennek, külföldinek tartották. Ő se szeretett hosszabban Csehországban időzni, többször is évekre elhagyta az országát, Luxemburg grófságában, Franciaországban, illetve Nyugat-Európa más országaiban töltötte az idejét.

Ezen körülmények ismeretében különösen érdekes, hogy mi lett János 1316-ban született elsőszülött fiának a szerepe a Csehországhoz való kötődés szempontjából. Luxemburgi János és Přemysl Erzsébet fiát születése után Vencelnek keresztelték. A Vencel névnek Csehországban igen erős a történeti vonatkozása, hiszen elsődlegesen a Přemysl-dinasztia X. században élő és vértanúságot szenvedő tagjára, Szent Vencelre emlékeztetett, ugyanakkor a gyerek apai nagyapjára, a közel három évtizedig uralkodó II. Vencel cseh királyra is.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. ősz számában olvasható.