A Watergate-botrány sokáig feledtette Nixon külpolitikai eredményeit

A kaliforniai Yorba Lindában született egy szegénységgel küszködő kvéker család öt fiúgyermekének egyikeként. Tízéves korától dolgozott, de kiváló eredménnyel végezte iskoláit, és megszerezte a Duke Egyetem jogi diplomáját. 1937 és 1942 között ügyvédként dolgozott, a második világháborúban 1942 és 1946 között a haditengerészetnél szolgált. 1940-ben kötött házasságából két lánya született.

Leszerelése után politikai pályára tért. 1947-50-ben kongresszusi képviselő, 1950-53-ban szenátor volt republikánus színekben, a kongresszus tagjaként aktív szerepet játszott a kommunistaellenes hajszát folytató McCarthy-bizottságban. A republikánus vezetők 1952-ben a szovjetellenes nézeteiről ismert szenátort szemelték ki Dwight Eisenhower elnökválasztási programjának kialakítására. A kampány során élte át első nagyobb politikai válságát: azzal vádolták, hogy gazdag támogatók pénzzel pumpálták tele az általa kezelt titkos „pártkasszát”, ő azonban egy érzelgős televíziós beszédben tisztára mosta magát. Eisenhower oldalán alelnökké választották, a tisztséget 1961 januárjáig töltötte be.

1960-ban pártja elnökjelöltjeként indult a demokrata John F. Kennedyvel szemben, de alulmaradt. Bízott a gyors visszatérésben, ám az 1962-es kaliforniai kormányzóválasztáson is elbukott. Megkeseredve vonult vissza, nyolc évig ügyvédi és előadói tevékenységből tartotta fenn magát. 1968-ban viszont ismét a republikánusok elnökjelöltje lett, és megszerezte a hőn áhított elnökséget is. A kampányban azzal az ígérettel állt elő, hogy véget vet a vietnami „mocsárnak”, és valóban: ő volt az, aki a pusztító szőnyegbombázások után elrendelte az amerikai csapatok kivonását, és elérte a tűzszüneti szerződés aláírását Hanoi képviselőivel Párizsban 1973 januárjában. Addigra elnökként is újraválasztották, miután 1972-ben földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a demokrata George McGovernnel szemben.

Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy addigi elnöki éveiben lezárta a húsz éve tartó amerikai-kínai szembenállást, amikor 1972 februárjában első hivatalban lévő amerikai elnökként ellátogatott a kommunista Kínába, és Pekingben kezet fogott Csou En-laj miniszterelnökkel. Ugyanazon év májusában Moszkvában járt, és megállapodást kötött Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral a stratégiai támadó fegyverek korlátozásáról, amivel a hidegháború évei után kezdetét vette az „enyhülés” korszaka.

A csúcsról aztán hatalmasat bukott: 1973-ban kipattant az ún. Watergate-ügy, az Egyesült Államok történetének legelképesztőbb politikai botránya. 1972 júniusában Nixon újraválasztási kampányának emberei információszerzés céljából betörtek a Watergate épületben lévő demokrata választási főhadiszállásra. A tetteseket elkapták, de a Fehér Ház „harmadrangú, felsőbb utasítás nélkül végrehajtott betörésnek” próbálta beállítani az ügyet. A sajtó újabb és újabb leleplezései következtében viszont a botrány egyre terebélyesedett. Amikor az elnöki ovális irodában folytatott megbeszélésekről - Nixon saját utasítására - készített magnófelvételek tanúsították, hogy néhány nappal a betörés után Nixon maga is tárgyalt munkatársaival az ügy eltussolásának lehetőségeiről, az elnök pozíciója tarthatatlanná vált.

Nixon az amerikai történelemben addig példátlan lépésre kényszerült: 1974. augusztus 8-án lemondott tisztségéről, hogy elejét vegye a küszöbön álló impeachmentnek, alkotmányos vádemelésnek. Botrányos körülmények között kellett távoznia, és csak azért nem emeltek vádat ellene, mert lemondása fejében utóda, Gerald Ford kegyelmet adott neki.

Sosem ismerte el, hogy rosszat cselekedett volna, a történteket hibás politikai döntésként fogta fel. Az első éveket Kaliforniában remeteszerű visszavonultságban töltötte, később New York környékére költözött. Számos könyvet írt, beutazta a világot, találkozott a világ vezető politikusaival, elnöki könyvtára Yorba Lindában hű emberei állandó műhelyévé vált. Szép lassan előkerült a feledésből, és külpolitikai szakértőként tiszteletet vívott ki magának. Magánbeszélgetéseken elnököknek adott tanácsokat külpolitikai kérdésekben.

1994. április 22-én, 81 éves korában hunyt el egy New York-i kórházban, négy nappal azután, hogy otthonában súlyos agyvérzést szenvedett. Méltatói elsősorban a külpolitikai érdemeit hangoztatták, de kiemelték, hogy megszállott konzervatív létére ő volt az egyetlen, aki békeidőben befagyasztotta az árakat és a béreket, aki az addigi legnagyobb szabású jóléti programot kidolgoztatta (bár nem tudta elfogadtatni a törvényhozással), aki a „fehér választói hullám hátán” bejutva a Fehér Házba minden elődjénél többet tett a faji elkülönítés megszüntetéséért a déli államok iskoláiban. Alakját, elnöki tevékenységét halála előtt és után több film is megörökítette Alan J. Pakula, Jorn Winther, Oliver Stone, Daniel Petrie és Ron Howard rendezésében.

Yorba Lindában helyezték nyugalomra 1994. április 27-én a róla elnevezett könyvtár kertjében, aznapra országos gyászt rendeltek el. Temetésén egykori külügyminisztere, Henry Kissinger, a szenátus republikánus párti csoportjának a vezetője, Bob Dole, valamint Pete Wilson kaliforniai kormányzó búcsúztatta. A búcsúbeszédet Bill Clinton elnök tartotta, a gyászbeszédet pedig Billy Graham tiszteletes mondta el az elhunyt fölött.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

5. Demográfiai és etnikai változások Magyarországon a XVIII. században
II. Népesség, település, életmód

• „Burgenlandért Sopron”– egy szavazás, amely megmásította a trianoni döntést
• Már ötéves korában megválasztották, de sohasem uralkodott az utolsó erdélyi fejedelem
• A másfél évszázadnyi török uralom mérlege