Egy összetört, megégett test a roncsok között és egy épen maradt levéltárca, amelynek gazdája után nyomozva Wilson Bartlett és fia, Randolph fellebbentette a fátylat az anyahajóba repült öngyilkos pilótáról, megmutatván az embert az arctalan „gép” mögött. Egy rendhagyó történet a második világháború poklából, amely során egy japán kamikaze bevégzi küldetését, kis híján elpusztít egy amerikai anyahajót, ám az ellenség parancsnoka megőrzi hagyatékát, és évtizedekkel később egy vegyes házasságnak köszönhetően kiderül, ki is volt a titokzatos pilóta.

A pilótafülke ablakából kinézve megpillantotta a hajók sziluettjét, amelyek farvizei fehér hegeket szántottak a Dél-kínai-tenger vízébe, elárulván az ellenséges erők helyzetét. Körülbelül délután négykor szállt fel a Fülöp-szigetekhez tartozó Luzon-szigeti Mabalacat városából és a Lingayen-öböltől dél-délnyugati irányban pillantotta meg a célpontot. Örömöt és megkönnyebbülést érzett, hiszen sikerült megtalálnia az ellenséget anélkül, hogy annak vadászgépeivel összetűzésbe keveredett volna. Tudta, hogy pár perc múlva halott lesz, és remélte, hogy áldozatvállalása nem lesz hiábavaló, és a becsapódáskor egy amerikai hajót is magával ránthat majd a hullámsírba.

Szemeivel végigpásztázta a lehetséges áldozatokat és egy kisebb repülőgép-hordozót választott ki célpontul. Miután a két kísérőgép pilótáinak jelzett, a jelentősen lecsupaszított, és egy 250 kilós bombával felszerelt Zerójának orrát lefelé irányította, majd teljes gázzal megkezdte a nyaktörő süllyedést. Elérkezett az idő, hogy az unalomig elpróbált, öngyilkos taktikát alkalmazza. Eközben a hordozó 40 milliméteres légvédelmi ágyúi működésbe léptek és célt tévesztett, felrobbant lövedékeik szürkésfekete felhőkkel szórták tele a kék eget.

A három repülőgép közül az egyik találatot kapott és a tengerbe csapódott. Nagyjából 900 méterre a hajótól a támadást vezető pilóta élesen felhúzta a gépét, és úgy 250 méteres magasságból egy utolsó, halálos zuhanásba kezdett, miközben géppuskatüzet zúdított a hajóra. 1945. január 5-én 17.48-kor az üdvösség már csak másodpercekre volt.

Alacsonyan szálltak, teljes sebességgel

A USS Manila Bay repülőgép-hordozó 900 fős legénysége aznap serényen dolgozott. A hajó a Luzon-sziget partjainál teljesített szolgálatot. A fedélzetéről felszálló gépeknek hathatós légi támogatást kellett nyújtania a Fülöp-szigeteki Lingayen-öbölben partra szállni készülő amerikai egységeknek. A japán repülőgépek azon a reggelen kétszer is megtámadták a flottát és az időjárás sem volt kegyes; a 20-30 csomós szél és a háborgó tenger ide-oda dobálta az anyahajót, lelassítva, de nem megállítva a fedélzetén lévő repülőgépek felkészítését. A parancsnoki híd szűk, nyitott részén a 32 éves repülőtiszt parancsnok Wilson R.  „Barney” Bartlett – az apám – a vékony acélkorlátnak támaszkodva a repfedélzeten dolgozó embereit figyelte. A sárga, vörös, zöld és barna színű felsőkben serénykedő férfiak látványa egy olyan veszélyes cirkuszra emlékeztette Bartlettet, amelyben akár egyetlen, gondatlanságból elkövetett hiba is katasztrofális következményekhez vezethet. Az Amerikai Tengerészeti Akadémián 1935-ben végzett Bartlett hajnal óta tervezte és irányította a légi műveleteket; fáradt, de elégedett volt, az emberei remek munkát végeztek, mindenki kivétel nélkül tudta, mi a dolga; a TBF Avenger torpedóvető repülőgépek és az FM Wildcat vadászrepülők feltankolása és felfegyverzése gyorsan és hatékonyan működött.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. tél számában olvasható.