Felvethető-e a "ki a vezér?" kérdés a két világháború közötti Magyarország vonatkozásában? Az 1920-as évek tekintetében semmiképpen.
Akkoriban a vezér szó három értelemben volt használatos. Tradicionálisan a hadseregek főparancsnokait nevezték így, s ebből eredeztetve viselték a címet a korabeli pártok első számú vezetői. Az első világháborút követő új jelenségek, az egypárti totalitárius diktatúrák adtak más jelentést a kifejezésnek. E rendszerekben a szervezett tömegpártot uraló, teljhatalmú politikus birtokolta a kormány-, illetve – esetenként – az államfői hatalmat is. Az előbbi példa megtestesítője Mussolini (Duce), az utóbbié Hitler (Führer) volt.
Ők vezérként nem csak a párt feletti egyeduralomra és – annak birtokában – a hatalmi stallumok megszerzésére törekedtek: mindezek révén országuk társadalma, sőt, más népek feletti korlátlan uralom megszerzése is céljuk volt. Ideológiájuk és rendszerük egyik alapeleme volt a vezéreszme, mely korlátlan hatalmuk igazolását szolgálta.
Felvethető-e mindezek tükrében a „ki a vezér?” kérdés a korabeli Magyarország vonatkozásában?
Az 1920-as évek tekintetében semmiképpen. Igaz ugyan, hogy Horthy Miklós az évtizedbe lépve vezér, mi több, fővezér volt – a Nemzeti Hadsereg fővezére. Azaz: katonai vezető. Bár 1919 késő nyarán, kora őszén foglalkoztatta a hatalom megszerzésének és kisajátításának gondolata, kormányzóvá választását követően a titulust sem viselte. Annak ellenére, hogy államfőként a Legfőbb Hadúr joga is megillette. A miniszterelnök, Bethlen István is vezér volt – a kormánypárt, az Egységes Párt vezére. Viszonyukat nem a rivalizálás jellemezte, hanem a részben funkciójukból fakadó munkamegosztáson alapuló, részben egyéniségük által is generált együttműködés. A konzervatív–liberális miniszterelnök nem kívánta követni Mussolini példáját, jóllehet rendszere és nézetei iránt élénken érdeklődött. A kormányzónak pedig nem volt szüksége rá államfői jogainak gyakorlásához. És, persze, hajlandósága sem. Kettejük viszonya kapcsán nem is mérlegelte senki a vezéri alternatíva lehetőségét.
Pedig az olyan válságos helyzetben lévő társadalmakban, mint amilyen a magyarországi is volt az első világháborús vereség, illetve Trianon után, kialakul a vágy egy vezér iránt, aki különleges adottságai révén képes megoldani a nemzet életét súlyosbító problémákat. Ha nem volt ilyen ambíciókat tápláló politikus, a politikai és kulturális elit igyekezett kultikus személyiséget, egy vezért „alkotni”. A fiatal történész, Turbucz Dávid meggyőző érveléssel mutatta be kitűnő tanulmányában, hogy ezt tették a magyarországi elitek a Horthyt piedesztálra emelő kultuszteremtéssel.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. ősz számában olvasható.
2011. őszAz ezerarcú géniusz |