„Most hadd legyen Tisza István a legnépszerűbb ember!” – jegyezte fel naplójába egy okos liberális asszony 1914 nyár végén, a világháború kitörését követő hetekben. Igaz, azt is hozzátette: „…mert ha megvernek bennünket, lefeküdhetünk a közös sírba mindnyájan, konzervatívok és liberálisok, burzsoák és proletárok, Tisza István és Károlyi Mihály.” 1914-ben a háború kitörése egy rövid időre elfedte az 1867 óta uralmon lévő szabadelvű politika legitimációs deficitjét. A győzelem elmaradásával gyorsan elpárolgott a lelkesedés, majd lassan darabjaira hullott az egység is, amelyet a külső veszély hozott létre. 

Nagy háború: nagy haszon, nagy veszteség

A négy esztendeig tartó világháború szinte minden részletében átszervezte, sőt deformálta a magyar gazdaságot, s a háború társadalmi-mentális következményei is messzehatóak voltak. Teleszky János pénzügyminiszter számításai szerint a háborús négy év harminc esztendő jövedelmét emésztette el. 1918-ban a kimerülés és nélkülözés egyre általánosabban járta át a társadalom széles rétegeit. Ami persze nem jelenti azt, hogy a véres harcnak ne lettek volna haszonélvezői. A háború „aranyhegyein” elképesztően meggazdagodtak a hadiszállító nagyiparosok. A csepeli lőszergyáros, Weiss Manfréd a háborús évek alatt felhalmozott vagyonából például egész Horvátországot megvehette volna, végül csak bárói címet vásárolt. A kereskedők mellett jól jártak a nagybirtokosok is, új kastélyokat építettek, s a módosabb parasztság sem panaszkodott: majd minden kisgazda, akinek legalább 10 holdas birtoka volt, részesedett a hadi konjunktúrából. Nem volt ez jelentéktelen réteg, százhúszezer híján másfél millió családnak volt ennyi vagy több földje 1918-ban. Ugyanakkor 100, mezőgazdasággal foglalkozó magyarból 45-nek egyáltalán nem volt földje, márpedig a magyar lakosság 62,5 százaléka a mezőgazdaságból élt. A két és fél milliós kisgazdanépességgel szemben ott volt több mint négymillió földnélküli mezőgazdasági munkás és gazdasági cseléd, illetve megközelítően még egyszer ennyi kis- és törpebirtokos a családjával. Őket bújtatták katonaruhába, és küldték az első vonalba, részükre készültek a papirosbakancsok. Nemcsak a 3,6 millió mozgósított, hanem a világháborúban elpusztult 661 ezer magyar állampolgár többsége is a szegény sorsú agrárnépességből került ki. 

A háborús szenvedések, a fronton harcoló katonaság háború utáni sorsa élesen vetette fel a földreform kérdését, de a politikai elit ezzel nem törődött. A paraszti társadalomban felhalmozódott elkeseredés és frusztráció jele volt az elvallástalanodás. Több vidéken 1918-ban a férfiak legnagyobb része már egyáltalán nem járt templomba, de asszony is olyan kevés, hogy a templomok télen-nyáron kongtak az ürességtől. A falvakban egyedül maradó asszonyok és a csonka családok élete teljesen felfordult. Éhségtüntetések és asszonylázadások jelezték, hogy a társadalom a tűrőképesség határára érkezett. A XX. század első felében, 1918-ban született a legkevesebb gyermek, ám paradox módon a legtöbb törvénytelen gyerek is. 1918 őszén minden statisztikai adat a magyar társadalom és közte a legszélesebb réteg, a földműves-társadalom alélt bénultságáról és elfojtott haragjáról beszélt. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. ősz számában olvasható.