Vakmerőség a világháborúban, dicstelen működés, válogatott kínzások és gyilkosságok a Tanácsköztársaság éveiben, menekülés az országból, majd idegenlégió, malária és vérhas. Így lehetne címszavakban összefoglalni a haza bölcse unokaöccseinek kevéssé dicsőséges, ám annál kalandosabb életét, amely csak egyikőjüknek ért véget a Szahara forró homokjában.

A haza bölcse rokonai – apai ágon – Zalatárnokon éltek. Nagyszülei – Deák Gábor és Hertelendy Anna – botrányos válása után apja, idősebb Deák Ferenc és testvéröccse, József, valamint a családi legendárium szerint anyja tragikus halálát követően néhány évig még ő maga is ebben a községben nevelkedett. A birtokot később nagybátyja, az egykori „gárdakapitány”, Deák József kormányozta, akinek kilenc élő gyermekétől 23 felnőttkort is megért unokája származott. Ők voltak Deák Ferenc első és másodunokatestvérei. A Deák família zalatárnoki ágának feltárását a legutóbbi időkig mostohán kezelte a történelemtudomány, pedig a család számos tagjának életútja figyelemre méltó, sőt olykor regényes sorstörténetbe ágyazódik. A haza bölcsének egyik másodunokaöccse, Deák Péter rendőrfőkapitány közel negyedszázadon keresztül, 1896–1919 között felelt Nagykanizsa város közbiztonságáért. Alábbi írásunk az ő fiainak kalandos és részben tragikus élettörténetébe nyújt bepillantást.

Az első világháborúban Deák Péter városi rendőrparancsnok és három fia, Zoltán (1897), Lajos (1898) és Endre (1899) egy időben teljesítettek katonai szolgálatot Európa különböző harcterein. Az elsőszülött Zoltánnak, aki hadnagyként szolgált a cs. és kir. 48. gyalogezredben, ismeretlen körülmények közt veszett nyoma a keleti fronton. Idősebb testvéröccse, Lajos – mind közül a legvakmerőbb – matróznak állt, és a Ferdinánd főhercegről elnevezett csatahajón látott el tengervédelmi szolgálatot Polában. A legifjabb fivér, Endre valóságos katonai tálentum volt. Őt 1917-ben – mint az osztrák–magyar ármádia legfiatalabb tisztjelöltjét – 17 évesen avatták hadnaggyá.

„Tevékenysége főképp fia kiszabadítása irányába folyik”

1918 őszén a világháború elhúzódó harcai miatt utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő polgári demokratikus forradalom robbant ki a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban. Nagykanizsán november 1-jén a börtönéből kiszabadított szociáldemokrata vezér (későbbi népbiztos), Hamburger Jenő ünneplésére összegyűlt tömeg előtt Sneff József (a későbbi direktórium elnöke) bejelentette Deák Péter rendőrfőkapitány azonnali leváltását. A hónap közepére Fabik Károly tengerész – Hamburger utasítására – a frontról hazatért „nehézfiúkból” fegyveres karhatalmi osztagot verbuvált. Felhívására sokan jelentkeztek, köztük a kalandvágyó Deák Lajos matróz is, aki rátermettsége révén rövidesen a csoport politikai tisztjévé avanzsált. A mintegy 120 főnyi, zömében kipróbált és harcedzett hajóslegényből álló Fabik-féle forradalmi tengerészkülönítmény eleinte markáns és fegyelmezett csapatként tevékenykedett. 1918 őszén például a „zöld káder” (jugoszláv rablóbanda) elleni sikeres bevetésükkel még hazafias szolgálatot is tettek a nemzetnek. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. ősz számában olvasható.