Kevesen gondolták az 1566-ban útjára indult németalföldi képromboló mozgalom idején, hogy pár dekáddal később éppen a puritán kálvinisták fogják egymást taposni azért, hogy saját társadalmi státuszukat hirdessék, és mai léptékkel mérve is óriási posztereken örökíttessék meg magukat az utókor számára. A holland festészet aranykora sok szempontból szerencsés és különösen termékeny időszakra esett: éppen ez idő tájt Madridban IV. Fülöp portréjával Velázquez bíbelődött, Párizsban Medici Máriát dicsőítette festmények tucatjain a spanyol- és katolikushű Brüsszelből érkezett Paul Rubens. Ennek a feltétel nélküli királyimádatnak az északholland részen azonban, kiváltképp Amszterdamban nyoma sem volt: a város egyértelműen az élet minden területén a polgárokra összpontosított.

1639-ben az amszterdami polgárőrség (Schutterij) az új főhadiszállásuk (Kloveniersdoelen) számára csoportképeket rendelt (összesen hetet). Rembrandt van Rijn ecsetjére Frans Banninck Cocq kapitány milíciája jutott, aki a város 2. kerületének utcáin masírozgatott önkéntesekből álló csapatával és Willem van Ruytenburch nevű hadnagyával. A megrendelők a szokásos statikus képre számítottak, ehelyett egy mini akciójelenetet kaptak.

Amszterdam városát a zászlón némileg gyengén kivehető 3 kereszt jelképezi, mely jelen képen nem hordoz semmilyen rejtett üzenetet, szimplán a várost hivatott képviselni. Azt a várost, ami ekkoriban – az éppen dúló németalföldi szabadságharc ellenére – rohamléptekben fejlődött 150 ezresre duzzadt lakosságával.

Az ugrásszerű növekedés oka az volt, hogy a rivális város, Antwerpen spanyol felügyelet és a rettegett Alba herceg uralma alatt állt, így számos kereskedő a szabadabb levegőjű Amszterdamba helyezte át székhelyét. A gazdasági okokon túl a szabad vallásgyakorlás is Amszterdam malmára hajtotta a vizet. Antwerpenben kizárólag a katolikusokat tűrték meg, az északabbra fekvő csatornavárosban viszont tárt karokkal fogadták a kálvinistákat, a lutheránusokat, de még az elűzött spanyol zsidókat is. A vallási fanatizmus háttérbe szorulását mi sem mutatta jobban, mint az, hogy Amszterdam boszorkányüldözésben sem teljesített jól: az utolsó kivégzés 1595-ben történt. (Magyarországon 1762-ben fejeztek le utoljára boszorkányság vádjával egy asszonyt.)

Érdekessége a rendkívül toleráns vallásgyakorlatnak ugyanakkor, hogy az ateizmust nem szívelték. Baruch Spinoza filozófust például az istentagadással felérő Etika című művének megjelenése után – az összes vallás képviselőinek egyetértésével – száműzték Amszterdamból.

Hát ebbe a nyüzsgő és sokszínű városkába érkezett meg 25 évesen az ifjú Rembrandt 1631-ben, s fogott hozzá egyik leghíresebb művének elkészítéséhez 1639-ben.

Munkájáért 1600 guldent kapott, amit a képen látható 34 szereplőből tizenhatan dobtak össze. Nagyjából azok, akiknek nevei (18) azon a kőpajzson lettek megörökítve, amit valaki utólag festett a képre (körülbelül 1715 után) – és amelyet csak jóval később, 1751-ben (!) fedezett fel a kép egyik első restaurátora, Jan van Dyk. Ekkor sikerült ugyanis először annyira letakarítani a képet a rárakódott piszoktól, koromtól, hogy a névtábla láthatóvá váljon. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. ősz számában olvasható.