Nemzeti kincsnek számít a sok termálfürdő Magyarországon, a fővárosok, illetve a metropoliszok közül pedig Budapest a világon az egyetlen, ahol száznál is többre tehető a termálforrások, valamint a rájuk épülő kutak száma, és ahol erre alapozva majdnem ötven fürdő üzemel. A világelsőséget szépen példázza, hogy a magyar fővárosban, a gyógyfürdőjéről is híres Gellért Szállóban alakult meg 1937-ben a Nemzetközi Fürdőszövetség, amelynek örökös székhelyéül Budapestet választották. Ugyanígy sehol nincs párja a világon annak sem, hogy - a Kárpát-medence geológiai adottságaiból fakadóan - ahol csak elkezdenek kutakat fúrni a sík vidékeken, ott jóformán mindenhol gyógyhatású termálvíz tör a felszínre.

Gyógyvíz: császároknak felüdülés, betegeknek csodaszer 

A termálvíz emberre gyakorolt gyógyhatása már elődeink előtt is ismert volt, és nem egyszer szinte bibliai erőt tulajdonítottak neki – jogosan. Közismert, hogy rengeteg mozgásszervi betegséget gyógyítanak ezek a Föld mélyéből feltörő vizek, amelyek felszín alatti útjuk során magukba oldják azokat az ásványi anyagokat és sókat, amelyek egyes betegségek leküzdéséhez nélkülözhetetlenek. Így fordulhatott elő tömeges mozgásszervi gyógyulás többek között a felvidéki Pöstyénben, ahol a fürdő szimbóluma a kettétört mankó lett, s ezt még szobor formájában is megörökítették. Sőt, a kisvárosban mankó múzeumot is létrehoztak, amelynek bejárata fölött – gondolva a külföldi turistákra és az Osztrák-Magyar Monarchia nem magyar nyelvű polgáraira – még németül is olvasható volt a felirat. A gyűjtemény azoknak a csodálatos gyógyulásoknak állított emléket, amelyek Pöstyénben mentek végbe a fürdőhelyi kezeléseknek köszönhetően, és azokat a mankókat mutatta be, amelyeket a korábbi betegek tömegesen dobtak el, mert már nem volt rájuk szükségük.

Az ókori rómaiak magas fokú fürdőkultúrával rendelkeztek, és amikor a Kárpát-medence dunántúli részét Pannonia provincia néven a birodalomhoz csatolták, ennek jótékony velejárója lett a fürdők építése is. Közülük eddig 15 romjait találták meg a régészek. A mozaikpadlós, falfreskós fürdők a társasági élet színterei is voltak, hiszen sok helyütt építettek hozzájuk éttermeket, kisvendéglőket, ahol az odalátogatók – ideértve a császároktól kezdve az arisztokratákon át a közrendű szabadokig mindenkit – szórakozva eszmét cserélhettek az élet aktuális ügyeiről, és mindeközben fel is frissülhettek. A thermákban padlófűtést alkalmaztak, így melegítették fel a vizet és a levegőt egyaránt. Mivel a medencékben nők és férfiak nem fürödhettek együtt, emiatt külön épületszárnyakat alakítottak ki. Ahol erre nem volt lehetőség, ott sem tettek engedményt: udvariassági alapon a nők a nap folyamán először, azaz délelőtt, a férfiak pedig délután vonulhattak a thermákba. A fürdésnek meghatározott rendje alakult ki az idők folyamán: először meleg légfürdőt, illetve meleg vizes fürdőt vettek, s ezután következett a hideg vízben való mosdás. A rendszer azonban e tekintetben már nem volt annyira rigorózus, a korabeli alternatívok épp fordítva végezték a műveletet, e szerint először a hideg, majd a langyos és végül a forró vizes helyiségekbe mentek, s a legvégén masszázzsal fejezték be a felfrissítő folyamatot. Budapesten a mai napig őrzi a Római part elnevezése ennek a kornak az emlékét, amikor az itteni legionáriusok és polgárok meghonosították a fürdőkultúrát, amelyet az őshonos lakosok is előszeretettel átvettek. Aquincum katona- és polgárvárosán kívül a mai Hajógyár-szigeten is volt fürdő, utóbbi a helytartó palotájában foglalt helyet. A rómaiak fürdőépületei azonban nem csak Óbudán, hanem többek között Nemesvámos-Balácapusztán, Balatongyörökön és Örvényesen is megtalálhatók voltak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. nyár számában olvasható.