Tizennégy ezüstkincs, egy rejtélyes gyilkosság, éveken át tartó pereskedés és megannyi kérdőjel – a Seuso-kincsek krimibe illő, évtizedeken át húzódó kálváriája, úgy tűnik, hamarosan véget ér. A magyar kormány szándéka ugyanis, hogy a márciusban 15 millió euróért visszaszerzett, az antik kultúra egyik legértékesebb leletegyüttesének tartott, és nem mellesleg Magyarország „családi ezüstjének” nevezett gyűjtemény hét darabját hamarosan a maradék hét is kövesse. Na de mit is kell tudni e kincsekről, amelyekért három ország is harcolt? És miért kellett közel negyed évszázadot várnia Magyarországnak arra, hogy visszaszerezze a területéről elvitt páratlan leletet?

Barbárok elől elrejtve

A Seuso-kincs az antik kultúra egyik legértékesebb lelete. Étkezéshez és tisztálkodáshoz használt tizennégy ismert darabjának – ezüstedények, tálak, kancsók és egy szelence – össztömege 65,5 kilogramm, anyaguk szokatlanul nagy tisztaságú ezüst. A lelet a nevét az egyik tálra vésett versben megörökített tulajdonosának, bizonyos Seusónak köszönheti. Az eredetre utaló egyetlen perdöntőnek tűnő bizonyítékot ezüstszulfid írással marták egy 70 centiméter átmérőjű ezüsttálca közepét díszítő dombormű körszegélyébe.

A téma szakértője, Visy Zsolt, a magyarországi Pécsi Tudományegyetem régészeti tanszékének vezetője kutatása során arra a megállapításra jutott, hogy a kincs több műhelyben, különböző időpontokban, de valamikor az i. sz. IV. században készült; anyaga nem egységes, a vizsgálatok szerint egyik felénél nyugati, a másiknál keleti technikát használtak. Az archeológusok szerint a leleteken látható kopások azt valószínűsítik, hogy hosszú ideig használatban voltak, s az is joggal feltételezhető, hogy Seuso valamelyik barbár − talán a 374–375. évi kvád − betörés idején rejthette el azokat.

A hazai régészek – akiknek munkáját megnehezítette, hogy csak az akkori adatokra, egy angol szakmunkára, fotókra, illetve filmfelvételekre támaszkodva írhattak róla – úgy vélekednek, hogy minden jel a lelet magyarországi eredetére utal, hiszen a legnagyobb ismert tálon olvasható az első tulajdonos, a kelta származású keresztény római polgár, Seuso (vagy Sevso), illetve a Balaton egykori latin neve (Pelso). Nyomós érvnek tartják azt is, hogy 1878-ban Polgárdi területén kiástak egy összecsukható ezüst étkezőasztalkát, egy úgynevezett quadripust, amely mintája, mérete alapján ehhez az étkészlethez tartozhatott; ez ma a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található. A kincset rejtő fémüsthöz hasonló technikájú és anyagszerkezetű rézüstöket addig csak a nyugat-magyarországi Pannóniából ismertek a szakemberek, azokat is a Balaton vidékéről.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. nyár számában olvasható.