„Sortüzet kellene adni a zsidóságra, miért engedik meg, hogy ilyen nagy csomagot vigyenek magukkal!” – hangzott el 1941. augusztus 2-án este a Nyugati pályaudvar egyik vágányának indulási oldalán. Esténként sok kíváncsiskodót vonzott, hogy zsidókat, férfiakat, nőket és gyerekeket, egész családokat hoztak rendőrségi csapatszállító kocsik a pályaudvarra és pakolták fel vonatokra. Az úti cél a toloncházban fennhangon kihirdetett ígéret szerint Ukrajna volt. 

Az akkori szóhasználat szerint csupán visszatelepítés történik a „szülőhazájukba”, a magyar honvédség által frissen megszállt orosz területekre. Az is elhangzott, hogy az elűzött lakosok házaiban fogják letelepíteni őket, s lehetőségük lesz mezőgazdasági munkát végezni a magyar honvédség felügyelete és védelme alatt. A valóság azonban teljesen más volt. „Le kellett szállnunk és a kísérő főhadnagy azt mondta: Itt van a közelben egy vár, menjenek oda, ott lesznek elszállásolva. Ezzel felszállt az autóra és mielőtt bármit kérdezhettünk volna, elrobogott. Ezt tette hát velünk Magyarország, szülőhazánk: kitettek egy teljesen ismeretlen ország erdejében és minden magyarázat nélkül megszöktek. Még ahhoz is gyávák voltak, hogy nyíltan megmondják, kirúgtak, és most magunkra hagynak” – számolt be a háború után a deportálásokat túlélő egyik nő.

Az úgynevezett galíciai zsidók ellen évek óta kormányszintű propaganda zajlott. Az 1939-ben elfogadott második zsidótörvény indokolása szerint: „ezeknek a tömegeknek gyökértelensége, […] okozzák azt, hogy a lelkiségében és fajában oly élesen különböző és oly szívósan sajátos zsidóság a magyar nép életében sokkal súlyosabb problémát jelent, mint Nyugat-Európa bármely népének életében”. A szót a jogfosztásokon túl tettek követték. Bárdossy László miniszterelnök megfogalmazása szerint: „az országban a zsidókkal kapcsolatban kívánság volt abban az irányban, hogy akik megállapíthatólag Galíciából átjött zsidók voltak, szállíttassanak oda vissza”. Az ehhez megfelelő időpontot a náci Németország oldalán történt hadba lépés szolgáltatta. A honvédelmi miniszter és Kozma Miklós (a kárpátaljai területek kormányzói biztosa) által előterjesztett kitelepítési javaslatot a minisztertanács 1941. július 1-én hagyta jóvá. A végrehajtással a belügyminisztériumot, azon belül a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságot (KEOKH) bízták meg, míg a kitoloncolásokat Kárpátalján a kormányzói biztosság és alárendelt szervei hajtották végre.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tavasz számában olvasható.