„Nem lehetünk eléggé hálásak a Teremetőnek, hogy mi ebből a pokolból élve kimenekültünk. Azt mondta a régi közmondás, aki nem tud imádkozni, az menjen a tengerre. Most ezt bátran megfordíthatjuk, hogy aki megmenekült Belsenből, annak, még ha a legnagyobb pogány is volt, kell hinni és bízni az isteni gondviselésben.”  Így érzékelteti az egyik túlélő a Bergen-Belsen-i tábor borzalmait. Egy zuglói illatszerész és huszonkét éves lánya számára is ez a Budapesttől több mint ezer kilométerre fekvő koncentrációs láger jelentette a deportálás végállomását és a szenvedések színhelyét. Itt eltöltött hónapjaikról a barakkok mélyén íródott, unikális és megrendítő leveleik számolnak be.

Székely Károly alsó-középosztálybeli budapesti zsidó családban nőtt fel. Feleségével, Stern Katalinnal, közös gyermekükkel, az egy éves Zsuzsannával, valamint első házasságából származó nagylányával, az 1922-ben született Magdával élt együtt. Vegyész-illatszerészként kereste a kenyerét. A szűkebb családhoz tartozott még Rózsi, a kis Zsuzsi dajkája is.

Szerencsés találkozás

Károly polgári életét először 1942-es munkaszolgálatra való behívása szakította meg. Ez év tavasza és ősze között született levelei hátországi munkatáborokból íródtak. Az igazi tragédia a família életében 1944 telén következett be. Mivel Károly ebben az időben szintén kötelező fegyvertelen szolgálatát töltötte, a család női tagjai magukra hagyottan néztek szembe sorsukkal. Egy téli napon a nyilas razzia után az újpesti rakpartra terelték valamennyiüket, ahol a kavarodásban elveszítették egymást. Katalin és karon ülő kisbabája, Zsuzsi megmenekült a jeges folyóba lövéstől, az egyik „emberségesebb” nyilas kiemelte őket a sorból, szabadon távozhattak. Ők a fővárosban élték túl a borzalmakat.

1944 őszén és telén, a vidéki zsidóság elhurcolása után a deportálások már nem Auschwitzba történtek, hanem – nem függetlenül a szovjet front közeledtétől – német koncentrációs táborokba. A felnőtt korban és jó erőben lévő két lányt, Magdát és Rózsit bevagonírozták. December első hetében érkeztek meg az észak-németországi Bergen-Belsenbe. Kivételes egybeesésnek tekinthető, hogy a munkaszolgálat letöltése után Magda édesapját, Székely Károlyt is ugyanebbe a koncentrációs táborba hurcolták a németek.

Károlyt és Magdát két külön – női és férfi – részlegben tartották fogva és dolgoztatták. A női táborrészben ez idő tájt zömében magyar foglyok voltak. Az apa csakhamar barakkparancsnok lett, vagyis kiemelkedett fogolytársai közül. Ennek oka nem ismert, kiválasztását a német nyelvtudása, de rátermettsége is indokolhatta. Mindenestre tény, hogy ezáltal bizonyos előjogokat élvezett. Beosztása – valószínűleg a különféle adminisztrációs feladatokból fakadóan – nemcsak információhoz, hanem ceruzához és papírhoz is jutatta őt, ami lehetővé tett, hogy a lányával levelezhessen.

A papírdarabkákra rótt üzenetek a két barakk között cikáztak dacolva a lebukás halálos veszélyével, amely a feladóra és a címzettre is leselkedett. A megrázó sorok beszámolnak a lágerélet borzalmairól, arról, hogy a rabok legtöbb gondolata a legelemibb fizikai szükségletek – élelmiszerszerzés, ruhához, cipőhöz való hozzájutás, a betegségektől, járványoktól való rettegés – kielégítése körül forgott. Az éhezés, fagyás szörnyű leírása mellett a lelki szenvedések legmélyebb rétegeibe is betekintést nyerhetünk, a hiányérzettől kezdve a reménytelennek tűnő várakozáson át a halálfélelemig. A levélváltás mellett a szögesdrót tövében megejtett, rövid, de örömteli találkozások jelentették a bizakodás és a lelki tartás legfőbb alapjait.

Amennyire tömörek és lényegre törőek voltak ezek a mondatok, annyira szívszorítóak is. Magda utolsó levelét március 5-én írta édesapjának a 223. számú barakkból, ahogy az üzenetből is kiderül, a lány megbetegedett, valószínűleg elkapta a flekktífuszt és – az ekkor már haldokló és rövidesen elhalálozó – Rózsival együtt karanténba került. Valószínűleg ezért nem jutott fel arra a szerelvényre, amelyen Károly sokadmagával elhagyta Bergen-Belsent. Ekkor apa és lánya ismét elveszítette egymást, történetük végleg ketté vált.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tavasz számában olvasható.