„A csekély számú magyar haderő a magas hóval borított hegyek között, zimankós időben az ukrán terroristák kétségbeesett ellenállási próbálkozásait rendkívüli támadó készséggel gyorsan törte meg, s szinte menetrendszerű pontossággal nyomult előre az ezeréves magyar határ felé, ahol a lengyel csapatok testvéri kézfogása várta. A Felföld bércein magyar zászló leng: a honvéd kitűzte a nemzetiszínű lobogót Verecke fölé, s az ősi Kárpátalja hazatért az anyaország örök határai közé” – számolt be a Pesti Hírlap a 75 évvel ezelőtti eseményekről, amelyek során a honvédség négy nap leforgása alatt visszafoglalta a húsz éven át Csehszlovákiához tartozó kárpátukrán Ruszinszkót.

Az 1938-1939-es években a németekhez hasonlóan a magyar kormány is az első világháborút követő Párizs-környéki békerendszer felülvizsgálatáért szállt síkra, célja eléréséhez legnagyobb szövetségeseit a lengyelekben és az olaszokban találta meg. Az 1938. november 2-i bécsi döntés egy keskeny, mintegy 12 ezer négyzetkilométeres magyarlakta sávot csatolt vissza Magyarországhoz, amelybe beletartozott Kárpátalja (akkor Ruszinszkónak is hívták) körülbelül egyötöde is. Ha belelapozunk a döntést megelőző hetekben kiadott újságokba, azt olvashatjuk, hogy a cikkírók pártállásától függetlenül már rég eldöntöttnek ítélték a felvidéki magyarlakta területek hazatérését, s leginkább a közös lengyel-magyar határ kérdését boncolgatták. Lelkesen adták közre azokat a híreket, amelyekben olasz, lengyel, francia, angol, sőt japán vagy amerikai diplomaták, illetve újságok álltak ki a „két jó barát” közös határa mellett, amely egyféleképpen, Ruszinszkó visszacsatolásával valósulhatott meg.

A puhatolózás

A kárpátukrán terület ezer éven volt a Magyar Királyság része, azonban a trianoni szerződésben a mintegy 11 ezer négyzetkilométeres országrészt a frissen megalakuló Csehszlovákiához csatolták. A magyar sajtó tragikusnak ítélte az „örök éhség honának” nevezett kárpátukrán terület helyzetét, ahol a csehek, valamint a függetlenség kivívásáért 1938 novemberében felállított ukrán Szics-gárda tagjai is rettegésben tartották a polgárokat. „Amióta Ruténföldet a páriskörnyéki békeparancsok szerzői önkényesen, a lakosság akarata ellenére elszakították Magyarországtól, amelyhez ez a terület a legszorosabb természeti kapcsolatokkal, mondhatni válhatatlanul hozzá volt fűzve, azóta állandóan a szenvedés és nyomor volt a derék rutén népnek sorsa” – érvelt a félhivatalos kormánylap, a Pesti Hírlap.
„Mikor ér már véget a Kárpátalja derék népének, a félmilliónyi ruténségnek a jogfosztottsága?” – tették fel a kérdést a lapok néhány nappal az 1939. február 12-i szojmi választást követően, ahol Volosin Avgusztin, a terület kinevezett miniszterelnöke által kiadott hivatalos listára lehetett igennel és nemmel szavazni. A lapok szerint a választást a féktelen terror jellemezte, sokan próbálták meg a szavazást bojkottálni, azonban „az ukránok egymásután dobták át a határon azokat a szavazókat, akiket rajtacsíptek, hogy nem a hivatalos listára szavaztak.” A francia Ordre című lap is megjegyezte, hogy a választások erőszakos módon zajlottak le, a Sunday Times pedig kiemelte, hogy a kormány lajstromán kizárólag ukrán jelöltek szerepeltek, a magyarok ki voltak zárva a jelöltek lajstromáról, habár egyes területek magyar többségben voltak. A hivatalos álláspont szerint 93 százalékot kapott a kormánylista, amit az angol Daily Herald azzal magyarázott, hogy „Volosin azt hitette el az egyszerű babonás parasztokkal, hogy azok az árulók, akik nemmel szavaznak, azonnal meghalnak és holttestüket a föld is kiveti magából”.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tavasz számában olvasható.