2024. tél: Szoknyával a politikában
ITT vásárolhatsz termékeinkből
Szabó Orsolya Zsuzsanna

A Kennedy család és az öröklött hírnév

Amikor 2013 áprilisában felröppent – az azóta hivatalosan is megerősített – hír, hogy Barack Obama Caroline Kennedyt jelöli az Egyesült Államok tokiói nagykövetének, az elnök döntése meglehetősen szélsőséges reakciókat váltott ki. Egyedül a japánok örülnek önfeledten: nekik sztár kell, és úgy néz ki, meg is kapják.

Amint az a hasonló jelölések kapcsán gyakran megesik, többen megkérdőjelezték, hogy John Fitzgerald Kennedy lányának megvan-e a megfelelő képzettsége, tapasztalata és kiállása egy ilyen feladat ellátásához. A szakmai felvetések mellett azonban egy másik dilemma is kirajzolódik ebben az esetben. Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok – és a világ – az új évezred második évtizedére sem engedte el, de nem is szokta meg „Amerika királyi családját”, a Kennedyeket, akik szerény, ír katolikus hátterüket jócskán maguk mögött hagyva a Fehér Házig és a médiasztárságig vitték.

Aktív nagyszülők

A Caroline Kennedy kinevezéséről szóló híradások és az interneten közzétett reakciók között böngészgetve könnyen találunk olyat, amely teljesen komoly hangot megütve nyilatkoztatja ki: Japán valójában megtiszteltetésnek veheti, hogy az Egyesült Államok „királyi sarjat”, a nemzet legjavát küldi Tokióba. Mások viszont rendkívül aggályosnak találják az effajta dinasztikus felvetéseket a meritokrácia deklarált hazájában, és nehezményezik, hogy valaki – feltehetőleg – a származása miatt (is) kerüljön magas diplomáciai beosztásba. S itt nem csak arról van szó, hogy a politikai talentum aligha öröklődik automatikusan, s még arról sem, hogy Caroline-nak egyáltalán volt-e mit örökölnie. Központi probléma az is, hogy bármely Kennedy egy dolgot egészen biztosan magával hoz: az immár önműködővé vált médiasztárságot. Ennek nem sok köze van az illető végzettségéhez és szakmai múltjához, vagy akár bármely idősebb családtag – vélt vagy valós – politikai teljesítményéhez, ám sok esetben rendkívül jól eladható. A The Washington Post nem véletlenül jegyezte meg, hogy a Japánok igencsak szeretik, ha nagykövetük „szupersztár” – Caroline Kennedynek pedig már az apja sem csupán politikus, de híresség is volt, s az elnök lánya ezt a hírnevet örökölte tőle. A Kennedyek egymást követő nemzedékeinél jól érzékelhető az a folyamat, amelynek során egyre inkább hírességstátuszuk táplálhatja közéleti karrierjüket, mint fordítva. Ennek részben az az általános jelenség az oka, hogy a közélet az elmúlt évtizedek során erősen médiaközpontúvá vált és jelentős mértékben bulvárosodott is. Másrészt viszont a Kennedy család esetében fontos szerepet játszik a JFK-t körbelengő hollywoodi légkör is, és nyilvánvalóan az sem mellékes, hogy a klán tagjai évtizedek óta a legtöbb hírt a magánéletük terén termelik.

 

Pedig az idősebb Joseph Patrick Kennedy, Caroline nagyapja minden bizonnyal elsősorban politikai, s nem pedig sztárdinasztiát akart alapítani. De akár egy szinttel feljebb is szétnézhetünk a családfán, hiszen JFK két, saját erejéből magasabbra jutó nagyapja Boston meghatározó alakjai közé tartozott. P. J. (Patrick Joseph) Kennedy például bártulajdonosból nyílegyenesen került a massachusettsi politika élvonalába, s ugyanúgy a bostoni ír katolikus közösség egyik vezetője volt, mint fiának apósa, John Francis „Honey Fitz” Fitzgerald, aki rikkancsból avanzsált három évtized alatt a város polgármesterévé. Rose Elizabeth Fitzgerald és Joseph Patrick Kennedy 1914-ben kötött házasságot, s miközben sorban született kilenc gyermekük, a többek között szeszcsempészettel is foglalkozó Joe a Fehér Házat célozta meg. Tervei azonban végleg kudarcra ítéltettek 1940-ben, amikor londoni nagykövet létére kijelentette, hogy „a demokráciának Angliában vége van”, s hogy a II. világháborút nem a demokrácia nevében vívják. Álmai ezután legidősebb fiára, a fiatalabbik Joe-ra irányultak, és miután ő a II. világháborúban életét vesztette, a sorban a Jacknek becézett John következett.

Tékozló unokák

A szakértőket és amatőr érdeklődőket ma is élénken foglalkoztatja, hogy a politikai ambíciókba már beleszületett JFK pontosan miként is került a Fehér Házba 1960-ban, apjának feltételezett maffiakapcsolatait ugyanis számos összeesküvés-elmélet helyezi az elnök ellen elkövetett merénylet középpontjába. Az efféle találgatások helyett azonban sokkal termékenyebbnek bizonyulhat, ha megfigyeljük, hogy a Kennedy család mennyire érzékenyen és sikeresen élt a média nyújtotta jelenlét és láthatóság lehetőségével. A Kennedyk ugyanis már JFK 1952-es szenátusi kampánya során is nagy figyelmet szenteltek a tévészerepléseknek és a megfelelő oldalakon elhelyezett újságcikkeknek. Az az általánosan elterjedt vélekedés, hogy Kennedy a Nixonnal folytatott televíziós vitával nyerte volna meg az 1960-as elnökválasztást, valószínűleg erős túlzás. Ennek ellenére több mint valószínű, hogy JFK kameraképes külseje, családi életének mérsékelt feltárása, s igen jól prezentálható felesége és gyermekei (valamint médiaeseménnyé növő halála és temetése is) sokat segített abban, hogy az elnököt és környezetét a hollywoodi mozisztárokat megillető mitikus média-aura kezdje körbevenni. Az elnök halála miatt félbe maradt tervek és ígéretek mellett, amelyek a gyorsan változó hatvanas évek elején sokakat szép reményekkel töltöttek el, ez a jól adagolt láthatóság és csillogás lett a Kennedy család egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) valutája. S ez volt az, ami nem csak elfogadhatóvá, de szinte egyértelművé is tette, hogy a Kennedyk JFK után sem tűnhetnek el az amerikai közéletből – és a képernyőről. Mert a dinasztiát folytatni kell.

Jack Kennedy öccsének, Robert Francisnek ennek ellenére nem pottyant az ölébe a győzelem. 1968-as meggyilkolásakor a vietnami háború befejezését, decentralizációt és polgárjogokat középpontba állító RFK elnökké választását semmiképpen sem lehetett biztosra mondani. Az viszont tény, hogy Bobby Kennedy a Demokrata Párt 1964-es gyűlésén 22 perces tapsot kapott, kampánykörútján több ízben próbálták leszedni róla a cipőjét és az ingjét, s rockzenészeknek kijáró imádattal fogadta őt a tömeg az ország számos pontján. A második Kennedy-gyilkosság után az egyetlen életben maradt fiú, Edward Moore feladata lett volna, hogy visszavigye a családot a Fehér Házba, ám az élete végéig a Demokrata Párt élvonalában dolgozó Ted az elnökségig nem tudott eljutni. Ennek nem annyira a túlevés-túlivás miatt egyre kevésbé „sztáros” külseje volt az oka, mint inkább az általa okozott hírhedt chappaquiddicki baleset, amelyben Bobby Kennedy egyik volt kampánymunkása, Mary Jo Kopechne életét vesztette.

Ettől kezdve a dinasztia kiteljesítése a harmadik generációra hárult, ám a politikai elvárásokat és a bulvárérdeklődést egybemosó öröklött reflektorfénynek a következő nemzedék tagjai éppen annyira voltak nyertesei, mint amennyire kárvallottjai is. Bár többen próbálkoztak a politikai pályával, és az ehhez szükséges közérdeklődést meg is kapták, az elharapódzó infotainment (a tájékoztatás és szórakoztatás összefonódása) előtérbe tolta többnyire amúgy sem botránymentes magánéletüket, s ez – sokszor kétes lábakon álló – szakmai előmenetelük kerékkötőjévé vált. Bobby Kennedy legidősebb fia, Joseph Patrick II. ma már leginkább az első házasságának annulálása körüli botrányról ismeretes, legidősebb lánya, Kathleen pedig nem volt képes élni a médiafigyelem adta lehetőségekkel. Az ifjabb Bobby kis híján öccse, David sorsára jutott, aki másfél évtizeddel az után, hogy egyenes adásban nézte végig apja meggyilkolását, kábítószer-túladagolásban halt meg. A gyermekei 16 éves bébiszitterével szexuális viszonyt létesítő Michael pedig a kipattant botrány után volt kénytelen lemondani politikai ambícióiról. (Ő 1997-ben síbalesetben vesztette életét.) Ted kisebbik fia, Patrick, Rhode Island képviselője, akinek alkohol- és drogfüggőségéről előszeretettel tudósított a média, apja halála után visszavonult a politikai életből. 

A kiscsillag

A leginkább „természetes” örökösök, persze JFK gyermekei lettek volna, hiszen apjuk halála és temetése a XX. század egyik legjelentősebb médiaeseményének számított, s ilyen módon ők is beleíródtak a mediatizált politikai ikonográfiába. Ám éppen ők voltak azok, akikről sokáig úgy tűnt, nem fognak ilyen pályára lépni. Pedig ha az 1999-ben repülőgép-balesetben elhunyt ifjabbik John Fitzgerald Kennedy neve szóba kerül, még ma is elhangzik, hogy valószínűleg elnök lett volna belőle, méghozzá olyan elnök, aki véghezviszi mindazt, amire apjának már nem volt ideje. A hatalmas elvárások mögött három fő okot lelhetünk fel. Az első természetesen az, hogy elsőszülött fiúként „egyértelmű volt”: ő követi majd „a trónon” apját; ennek megfelelően Caroline Kennedy neve sokkal ritkábban és bizonytalanabbul, s leginkább csak öccse halála után került szóba a Fehér Házzal kapcsolatban. Másrészt az sem elhanyagolható tényező, hogy John nem csak megütötte, de túl is szárnyalta azt a hollywoodi kisugárzást, amely szüleiből is áradt. Az akkor huszonnyolc éves Kennedy-fiút a People magazin 1988-ban „a legszexisebb élő férfinek” választotta, a paparazzók pedig lelkesen tudósítottak felnőtt élete minden apró részletéről. A harmadik tényező az lehet, hogy nagyon úgy látszott: az ifjabb JFK pontosan érti, hogyan működik a média és a politika kapcsolata. Ezt George nevű szórakoztató politikai magazinjában ki is aknázta: előfordult, hogy vezércikkben reagált unokatestvérei drogbotrányaira, de azt is megengedte magának, hogy Drew Barrymoore színésznőt Marilyn Monroe-nak öltöztetve köszöntse Bill Clintont ötvenedik születésnapján, utalva ezzel apja és Monroe lebegtetett viszonyára.

Caroline Kennedynek azonban messze nincs ennyi ütőkártya a kezében. Az elnök lánya nem csupán azt „a hibát” követte el, hogy nőnek született, de sem anyja öltözködési stílusát, sem pedig apja karizmatikus kiállását nem örökölte. Ráadásul már betöltötte az ötvenet, amikor 2008-ban váratlanul előkerült a neve, mint New York lehetséges kormányzója. A próbálkozás sikertelennek bizonyult, ám Caroline-nak megvan az az előnye, hogy külsőleg nagyon hasonlít az apjára, akinek a nemzetközi tömegmédiából jól ismert arca Japánban, így ott – amerikai remények szerint – eladható lesz. S habár az idősebb Joe Kennedy dinasztiaépítési tervei az elmúlt évtizedekben kudarcba látszottak fulladni, azért az Egyesült Államok lakosságának sem kell nélkülöznie egy potenciális Kennedy-szupersztárt az elkövetkezendő években. Bobby Kennedy egyik unokáját, a soron következő Joe-t ugyanis az idén beválasztották a Képviselőházba.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. ősz számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok
Bezár