Magyarok szovjet hadifogságban

Különleges, egyben hiánypótló könyv jelent meg a szovjet hadifogságba esett honfitársainkról: az 1941 és 1956 közötti időszakot átfogó műből kiderül, hogy a hazai szakirodalomnak nagyon sok hiányossága van az oroszországi források terén, és a magyar katonák többsége sosem került Szibériába.

Hadifoglyok szovjet kézben

A második világháború alatt szovjet fogságba esett magyarok történetéről meglehetősen sok írás született napjainkig. Ha van valami közös bennük, akkor az kétségtelenül az, hogy egyik munkában sem használtak fel eredeti szovjet levéltári iratokat, s eleddig egyetlen egyben sem hasznosították a magyar történészek az orosz kollégáik által az elmúlt két évtizedben elvégzett kutatások eredményeit. Meglepő ez a bezártság annak fényében, hogy a történet a Szovjetunióban vagy annak határain kívül, de szovjet fennhatóság alatt játszódott. Hiszen ebből éppen az következik, hogy reális képet csak akkor kaphatunk a fogságról, ha az azt irányító szervek iratait ismerjük.

Varga Éva Mária most megjelent könyve (Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956). Az oroszországi levéltári források tükrében.) igazi áttörést jelenthet ebben a témakörben. A szerző négy évvel ezelőtt, 2006-ban már tett egy kísérletet arra, hogy a szovjet forrásokat beemelje a hazai köztudatba, de legalább a történésztársadalom figyelmét ráirányítsa az eddig ismeretlen dokumentumokra. Szerkesztésében jelent meg egy több mint 600 oldalas forráskiadvány, amelyben kilenc témakörben, összesen 145 dokumentumot adott közre (Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok 1941–1953.). Most ennek folytatásaként önálló monográfia született.

Varga Éva Mária nem kis feladatra vállalkozott, bár ezzel ő is tisztában van, hiszen maga írja, hogy „az UPVI/GUPVI mintegy fél évszázadon át a legnagyobb titokban őrzött, hatalmas mennyiségű, közel 4 millió őrzési egységet számláló iratanyagában közel sem egyszerű vállalkozás a konkrétan magyar hadifoglyokra és internáltakra vonatkozó források feltárása, mivel a szovjet hadifogolytáborok működésének alapját nem a nemzetiség szerinti szétválasztás jelentette, hanem a hadifogoly-munkaerő felhasználása a szovjet népgazdaságban”.

A 159. sz. hadifogolytábor hadifoglyai munkán. (Ogyessza, Ukrán SZSZK, 1947.)

De mi is az az UPVI/GUPVI, hol helyezkedtek el ezek a táborok, hogyan és kik irányították őket, mi volt a szovjet hatalom célja a fogságba esett ellenséges katonákkal és civilekkel, mi volt a fogságba esés menete, hogyan éltek a táborban, mit dolgoztak? Erre mind választ kapunk e rendkívül lényegre törő, minden felesleges jelzők és szubjektív értékelés nélküli írásban. A több mint 900 lábjegyzet egy 330 oldalas könyvben azt hiszem önmagáért beszél, különösen ha a hivatkozások túlnyomó része orosz levéltári forrás.

A szerző első fő megállapítása, hogy a második világháború alatt szovjet fogságba esett személyek az 1939 és 1953 között működött (G)UPVI, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő)Parancsnokság felügyelete alá tartozó táborrendszerbe kerültek. Ez az önálló központi szerv az NKVD (majd később MVD), azaz a Belügyi Népbiztosság (Belügyminisztérium) alá tartozott, de sem intézményileg, sem személyileg nem kapcsolódott a szintén az NKVD alá tartozó GULAG, vagyis a Javítómunka-táborok Főparancsnokságához. E két Főparancsnokság összemosása a magyar szakirodalomban és publicisztikában igen gyakori, éppen ezért Varga Éva külön fejezetet szentel a (G)UPVI intézményrendszerének leírására.

A másik alapprobléma – és a magyar irodalomban is gyakran előkerülő kérdés –, hogy a Szovjetunió milyen elveket tartott magára kötelező érvényűnek a hadifogságba esett személyekkel szemben. Ismert tény, hogy a szovjet kormány nem írta alá és nem ratifikálta a vonatkozó 1929-es genfi egyezményt, bár a korábbi, hasonló egyezmények létrejöttében mind a cári, mind a szovjet hatalom az élenjárt. Az viszont kevéssé ismert, hogy az aláírás ellenére a saját belső szabályozásukban a szovjetek átvették a genfi egyezmény legfontosabb pontjait.

A szerző bemutatja a nemzetközi szabályozást és a Szovjetunióban 1931-ben, majd az 1941. július 1-jén életbeléptetett rendeletek hasonlóságait és különbségeit. Érdemes kiemelni, hogy a szovjet szabályozás csak a hadifoglyok és az internáltak fogalmát ismerte, ám az 1941-es határozat szerint ez utóbbiakat is hadifoglyoknak tekintették. Nem elhanyagolható tény és a végleges ítélet kimondását is jelentősen megnehezíti, hogy e rendeletet még mintegy 3000 végrehajtási utasítás követte a háború alatt.

Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy az a Németország, amely aláírta a genfi konvenciót, nemhogy nem tartotta azt be, hanem a kezére került szovjet hadifoglyok tudatos megsemmisítésére törekedett. Megjegyzendő, hogy a szovjet vezetés 1940-ben még hasonlóan bánt a lengyel hadifoglyokkal, amikor Katyńban, Mednojében és Harkovban politikai okokból agyonlövette őket. A német támadás után azonban átértékelődött a hadifogoly-kérdés a Szovjetunióban.

Nem volt malenykij robot

A könyv hét fejezetre tagolódik. Az első három (Historiográfiai áttekintés, Az oroszországi levéltári források, A Szovjetunió hadifogolytábor-rendszere) általános áttekintést ad a kérdésről, mintegy kézikönyvszerű leírás az alapvető, de Magyarországon nem ismert, illetve a történészek által nem használt orosz és német szakirodalomról, az orosz levéltárakban található iratanyagokról és a már említett (G)UPVI intézményrendszeréről. Ezen alapvető ismeretek hiányában nem is lehetséges a hadifogság kérdéséről bármit mondani, írni, ezért Varga Éva tevékenysége ezen a ponton válik megkérdőjelezhetetlenné.

A negyedik fejezet a „számok” kérdésével foglalkozik, vagyis hány magyar került szovjet fogságba katonaként vagy civilként, közülük mennyi halálozott el a regisztrált fogságban, és hányat repatriáltak, azaz hány magyar térhetett haza. E kérdés az egyik legneuralgikusabb pontja az egész munkának, ebben a kérdésben uralkodik a legnagyobb káosz a magyar szakirodalomban is. Világos, hogy a szovjet hatóságok nagyon pontosan és részletesen regisztráltak minden egyes szovjet kézre került foglyot. A könyvben végigkövethetjük a nyilvántartás menetét attól a pillanattól kezdve, hogy a Vörös Hadsereg fogságába esett valaki, az átvevőállomásoktól a szállítási névjegyzéken át a táborba érkezésig. „Az újonnan érkezett hadifoglyokat haladéktalanul regisztrálni kellett a tábor erre rendszeresített könyvébe, majd minden egyes személyről külön kérdőívet és nyilvántartási kartont töltöttek ki két példányban.”

A hadifoglyok színjátszó társulata a 64. sz. táborban. (Morsanszk, Tambovi terület, 1947)

A nyilvántartásba vétel után minden egyes személyt kihallgattak, amelyről ún. kihallgatási ívet töltöttek ki. Az ív alapján került kitöltésre a 2. számú kartotéklap, amelyből az egyik példányt fel kellett terjeszteni (G)UPVI-nak. A hadifoglyok és internáltak számáról szóló NKVD-s összesítések ezek alapján készültek. Éppen ezért a szerző határozottan állítja, hogy teljes mértékben megalapozatlanok azok az állítások, hogy szovjet források hamisak lennének, hiszen több millió kartotékot képtelenség személyes adatokkal, betegségekkel, kórlappal és kihallgatási jegyzőkönyvekkel együtt hamisítani! Mivel a Szovjetuniónak munkaerőre volt szüksége, saját érdekében az állt, hogy naprakész adatokkal rendelkezzen a népgazdaság legkülönbözőbb ágazataiban foglalkoztatott külföldi hadifoglyokról, azok mozgásáról, egészségi állapotáról és munkaeredményeikről.

Milyen adatok derülnek tehát ki a szovjet iratokból? Megállapítható, hogy az akkori Magyarország területéről 555–565 000 magyar állampolgár kerülhetett szovjet fogságba. Az elhunyt hadifoglyok számát – az Oroszországi Állami Katonai Levéltárban az elmúlt években folyt feltárások adatait alapul véve – Varga Éva 66 000 fölé teszi. A mai Magyarország területéről származó – katonaként fogságba esett – hadifoglyok száma 266 000 főre, a szovjet fogságba elhurcolt polgári személyek száma mintegy 100–110 ezer főre tehető.

Ez azonban csupán néhány részadat, a számokkal foglalkozó fejezet ennél jóval szövevényesebb és komoly figyelmet érdemel. Itt kell azonban megemlítenem a könyv egyik hiányosságát is, – mely nem biztos, hogy a szerző hibája – nevezetesen a táblázatok hiányát. E részben jelentősen megkönnyítette volna a számrengetegben való eligazodásban az olvasó dolgát, ha jól megszerkesztett táblázatokkal teszi szemléletesebbé az adatokat.

Két alapvető tényt azonban még hangsúlyozni kell! Egyfelől, nem minden szovjet fogságba esett személy került a Szovjetunióba, a korabeli szovjet források bizonyítják, hogy a háború kezdetétől fogságba esett személyek kb. 70 %-a, mintegy 385–390 000 magyar hadifogoly és internált került ki a Szovjetunió területére. Az 1945-ben – részben a Szovjetunió területén, részben magyarországi és közép-európai gyűjtőtáborokból szabadult, illetve átadott személyek száma pedig 209–219 000 főre tehető. Másfelől, a szovjet hatóságok irataiban egyáltalán nincs szó a magyar szakirodalomban gyakran használt ún. malenykij robotról. Szó van viszont „mozgósított internáltakról”, illetve „letartóztatott internáltakról”. Ez utóbbi kategóriába mintegy 3000 ember került.

A további fejezetek a foglyok munkaerő-felhasználásáról, a tábori életről, egészségügyről, a kulturális életről és az antifasiszta nevelőmunkáról szólnak. A munkaerő-felhasználás alapvető fontosságú volt a Szovjetunió számára, amely abból az elvből indult ki, hogy a németek és szövetségeseik rablóháborút folytattak az országuk ellen. Nem csupán a kimerült munkaerőbázis (a kb. 27 millió szovjet halott következtében a leszerelés után csupán 5 millió fő tért vissza a munkához, a szovjet gazdaságból a munkaképes lakosság 60%-a elpusztult!), hanem a háború következtében kialakult katasztrofális gazdasági helyzet kényszerítette a szovjet vezetést arra, hogy a kezére került munkaerőt felhasználja.

A szerző emlékeztet arra, hogy az ország európai részén 1700 várost és több mint 70 000 falut romboltak le, több mint 6 millió épületet gyújtottak fel, 25 millió ember maradt fedél nélkül. A gazdaságban több mint 30 000 ipari vállalat, 65 000 km vasúti pálya, mintegy 100 000 kolhoz és szovhoz, 84 ezer iskolai épület, 40 ezer kórház, 43 ezer könyvtár és több mint 400 múzeum szenvedett hatalmas károkat. A helyreállítási munkálatok már a háború alatt megkezdődtek. Éppen ezért dokumentumok tömege cáfolja azt a téves mítoszt, hogy a szovjetek a hadifoglyok megsemmisítésére törekedtek volna, éppen ellenkezőleg: óriási szükségük volt a munkaerejükre!

Megkerülhetetlen alapmű

Varga Éva könyvéből sokat megtudhatunk a táborokban tapasztalható életszínvonalról, a betegségekről és a munkáról. Az is megkerülhetetlen tény, és a visszaemlékezések is alátámasztják, hogy a szovjet polgári lakosság gyakran rosszabbul élt, mint a táborokban élő egykori ellenség. Sztálin és környezete ugyanis úgy gondolkodott, hogy ha a német, magyar, román, olasz polgár jó benyomásokat szerez a Szovjetunióról, akkor ez a későbbiekben megtérül a kommunista ideológia számára.

A kényszermunkával kapcsolatban kiderül, bár a szerző külön nem hangsúlyozza, hogy a magyar hadifoglyok többsége nem került Szibériába. 1945. november 10-én 234 445 magyart tartottak nyilván a Szovjetunióban, túlnyomó részük a Donyec-medencében dolgozott. De sokan dolgoztak belorusz és ukrán területen is. Az előbbi helyen az összes ott foglalkoztatott hadifogoly 72,3%-a, az utóbbiban 43,1%-a magyar volt. Leginkább építkezéseken, szénbányákban, a nehéziparban, erőművek építésén alkalmaztak foglyokat. Igaz ma már a történészek különböző számításai kimutatták, hogy a hadifoglyok által létrehozott összérték 13,5-szer kevesebb volt, mint a Szovjetuniónak okozott kár. A magyar hadifoglyok kb. 10%-kal járultak hozzá az összmunkához és a hadifoglyoknak is megközelítőleg a 10%-a volt magyar.

Érdekes része a könyvnek a hadifoglyok körében folytatott antifasiszta politika nevelésről szóló rész, illetve szintén a tábori hétköznapokról szóló kulturális fejezet. Ez utóbbi olyan oldalát mutatja meg a fogolylétnek, amely egyszerre megdöbbentő és optimista. Megmutatja, hogy az élet legnehezebb pillanataiban is van szándék és igény a „betűre”, a kultúrára még akkor is, ha paraszt és munkásemberekről van szó. Az ember élni akarásához alapvetően hozzátartozik a kultúra-éhség, ez tartja meg az embert embernek és ez ad reményt egy jobb jövő felépítésére. A szerző gyakori Örkény idézetekkel tette olvasmányosabbá e megható fejezetet, illetve a könyv végén látható több mint 50 fekete-fehér és színes kép tanúskodik arról, hogy nagy írónk valós képet festett a Lágerek népe című szociográfiájában.

Szó esik még az önálló magyar hadtest, a Kossuth Légió felállításának meghiúsulásáról, a szerző szerint egyértelműen Sztálin döntése volt, hogy ellentétben a lengyel és a cseh, illetve szlovák példákkal, önkéntes magyar hadsereg nem állhatott fel a Szovjetunióban. Itt egy apró tévedést elkövetett a szerző, hiszen nem igaz, hogy a lengyel, a cseh és a szlovák hadosztályokat csupán ezredesek vezették, s így nem kellett volna ragaszkodni a magyar tábornokokhoz sem, akik a nácik ellen igen, de Horthy ellen nem akartak harcolni.

A lengyel hadseregben Władysław Anders 1924-től dandártábornok, 1941. augusztus 11-től pedig már vezérőrnagyi rangban szolgált, majd Anders Iránba küldése után az új lengyel hadsereg parancsnokát, Zygmunt Berlinget 1943. augusztus 10-én dandártábornokká léptették elő. A cseh-szlovákok esetében Ludvik Svoboda és Jan Kratochvíl is dandártábornok volt. Vagyis úgy oldották meg a problémát, hogy mielőtt átvették volna a parancsnokságot, előléptették őket. Ez azonban nem mond ellent a szerző állításának, miszerint ha Stomm Marcellék nem vállalták a harcot ilyen feltételekkel, akkor az ott lévő ezredesek közül elő léptethettek volna olyanokat, akik vállalták volna. Sztálin azonban nem akart önálló magyar hadsereget.

A könyv rendkívül érdekes része – talán egy önálló tanulmányt is megérne – a magyar tábornokok pere és ítélete a Szovjetunióban. Szintén kevéssé ismert tény, hogy a Szovjetunióban 1947. május 26-én eltörölték a halálbüntetést, így a novemberben meghozott ítéletben nem születhetett halálos ítélet, csupán 25 év kényszermunka, még az olyan súlyos esetekben sem, mint amilyen Álgya-Pap Zoltán és társaié volt (az ítélet indoklásában 40 ezer polgári lakos és mintegy 3000 hadifogoly megölése, megkínzása szerepelt).

Varga Éva könyve nem csak újdonságokat tartalmaz, hanem alapos elemzéseket is. Bár kétségtelen, hogy a téma jelentősége és a feldolgozott, illetve a még fel nem dolgozott források óriási mennyisége miatt a kutatást és az elemzést lezárni, a végső konklúziókat levonni nem lehetséges. További kutatásokat igényel például a polgári személyek internálása, illetve annak megállapítása, hogy bűncselekmény miatt elítéltek közül hányan kerültek ártatlanul büntetőtáborba. Ehhez azonban szintén oroszországi kutatások szükségesek. A szerző megállapításaival lehet vitatkozni és lehet továbbgondolni is. A könyvvel egy valamit nem lehet megtenni a jövőben: megkerülni!

Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956). Az oroszországi levéltári források tükrében. Budapest, Russica Pannonicana – L’Harmattan Kiadó, 2009. ISBN 978-963-7730-53-5