Drámai jelenetek helyszíne volt 1944. március 18-án a Salzburg közelében fekvő klessheimi kastély. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója aznap, szombat reggel egy fegyverbaráti delegáció élén érkezett Mozart szülővárosába. A pályaudvaron a német birodalom vezére, Adolf Hitler még az államfőknek dukáló fogadásban részesítette, majd vendégével Habsburg-Lotaringiai Lajos Viktor főherceg egykori, fényűző kastélyához hajtatott. Ott azonban Horthynak már esélye sem maradt arra, hogy előadja jövetele valódi célját, vagyis azt, hogy a keleti frontról vissza kívánja vonni a magyar hadsereget, pontosabban annak a doni katasztrófa utáni maradékát. A Führer ugyanis rögtön letámadta. Bizonyítékai vannak arra, mondta, hogy Magyarország „át készül állni az ellenséghez”, csapatai ezért, „óvintézkedésként”, megszállják országot, és területét megtisztítják a „destruktív elemektől”. Az úri kaszinók illemtanán pallérozódott kormányzó hiába bizonygatta, hogy „ha létünk megmentése érdekében” valaha is fegyverszünetet kérne az ellenségtől, akkor ezt a szándékát „nyíltan és becsületesen előre” hozná tudomására a német kormánynak. Hitler ellentmondást nem tűrve közölte: elhatározása megmásíthatatlan. Ekkor Horthy, minden protokolláris szabályt felrúgva, céklavörös fejjel kirohant a tárgyalóteremből, s az ebédmeghívás elfogadását hosszas alkudozás után ahhoz kötötte, hogy a tárgyalások délután folytatódjanak. 

Ezen azonban, egyezkedés helyett, újabb vazallusi inzultusokat volt kénytelen lenyelni – tudható meg a részben magyar származású amerikai történésznek, Thomas Sakmysternek a kormányzóról írt monográfiájából. Előbb Horthy orra elé tolták a megszállás céljait összefoglaló jegyzéket, majd arra akarták rávenni, hogy adja írásba hozzájárulását az akcióhoz. A kormányzó ehelyett ismét az úri becsületszavával próbálkozott, mondván, személyes garanciát ad arra, hogy országa „semmilyen becstelen lépést nem fog tenni”. Amennyiben pedig ígéretét nem tudná tartani – tette hozzá nyomatékul –, a revolverével főbe lövi magát. „Mi hasznom lenne nekem abból?” – sértette vérig ismét a nála húsz évvel idősebb tárgyalópartnerét Hitler.

Legitimált megszállás

Máig nem tisztázott pontosan, hogy a kétségkívül szorult helyzetbe került, és az otthon maradt tanácsadóitól hermetikusan elzárt Horthy miért biztosította „a mindig is nagyra becsült” Führert mégis arról, hogy – fenyegetőzései ellenére – nem mond le, sőt, legfőbb hadúrként olyan parancsot ad ki, amely után a német csapatoknak nem kell tartaniuk semmifajta ellenállástól. Ezenkívül pedig ígéretet tett az angolszász irányba is tájékozódó „hintapolitikus”, Kállay Miklós menesztésére, valamint egy új, egyértelműen németbarát kormány kinevezésére.

E szóbeli egyezség után a németek szabad (haza)utat nyitottak Horthynak, aki úremberként, más megfogalmazás szerint: hű csatlósként állta a szavát, helyén maradásával, parancsaival és nyilatkozataival pedig a világ és országa előtt teljességgel legitimálta a német megszállást. A kormányzó 1957-es memoárjában merész ívű tódítással magyarázta egykori engedékenységét. Azt bizonygatta, hogy a „süllyedő hajó elhagyásával” csak alkalmat adott volna a „feneketlen aljasságú” Hitlernek arra, hogy már márciusban „százszázalékosan náci-nyilaskeresztes kormányt ültessen nyeregbe”.

1944 tavasza után Hitler és Horthy többé nem találkoztak. Ettől kezdődően a mézesmadzag és korbács taktikáját tökélyre vivő Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom nagykövete és teljhatalmú magyarországi megbízottja tolmácsolta a Führer követeléseit a bábfiguraként rángatott magyar államfőnek. Aki, mint az köztudott, 1944. október 15-én előbb kiugrási proklamációban szembefordult az előző napi szövetségesével, majd utolsó politikai tevékenységeként, Szálasi Ferencet miniszterelnökké kinevezve a nyilaspuccsot is jogszerűvé stilizálta.

Mindezek ismeretében is meglepő, hogy a Sztálin szeszélye folytán a háborús bűnösi felelősségre vonástól megmenekült Horthy az Emlékirataim című, már idézett memoárjában visszatérően is értetlenkedett azon, miért tekintették őt Hitler cinkosának, holott, mint írta, „Európában senkinek nem volt annyi viszálya” a német vezérrel, mint éppen neki.

Hatszor Hitlernél

A két államfő, az 1920-ban kormányzói székbe ügyeskedett Horthy és az 1933-ban a kancellárságot elnyerő Hitler hat alkalommal folytatott egymással hivatalos tárgyalást. A vendéglátó mindannyiszor a német vezér volt. 1936 nyarán az első, ismerkedő randevún a kormányzó emlegette viszálynak nyoma sem volt. Ekkor még nem Hitler rendelte raportra a magyar államfőt: ellenkezőleg, a magyar fél volt a kezdeményező. Igaz, a kormányzó első külföldi útját „a nemzetközi diplomáciai szokásoknak megfelelő”, kikerülhetetlen udvariassági látogatásnak állították be. E forgatókönyv szerint csak a véletlen hozta úgy, hogy a magyar határt tizenhét éve át nem lépő Horthy augusztus végén éppen azon az ausztriai területen vadászott zergékre, amely közel esett Hitler Sasfészek néven elhíresült rezidenciájához, ahol az adott időben a házigazda éppen otthon tartózkodott. E berchtesgadeni, mintegy háromórás ismerkedés mindkét résztvevőben kellemes emlékeket hagyott. Joseph Goebbels propagandaminiszter naplójában feljegyezte, hogy Hitler mindvégig nagy tiszteletet tanúsított „az osztrák haditengerészet egykori legbátrabb tisztjével” szemben, s még arra is hajlandó volt, hogy előítéleteit felülbírálva kijelentse: az akkor 68 éves Horthy „egyáltalán nem gyepesedett be”. Hasonló módon korrigálta előfeltevéseit a kormányzó is, méltatta például az „autodidakta” katona és politikus „rendkívüli emlékezőtehetségét”, „szívélyes”, „mértéktartó” és egyben „okos” államférfinak jellemezte őt. A német diktátor mértéktartása abban nyilvánult meg, hogy nem kapott rögvest Horthy azon javaslatán, hogy a két ország rohanja le „Európa rákos daganatát”, Csehszlovákiát.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tél számában olvasható.