Nyomorúságos körülmények között tengették napjaikat a legszegényebbek a 19. századi Amerikában
2018. február 1. 10:33
Amikor Anne Sullivan 1876-ban, tízéves korában Tewksburybe érkezett, még messze volt a világhírtől. Később ő lett az első, főiskolai diplomát szerző siket és vak diák, Helen Keller tanára (történetét a magyarul A kismadár címen bemutatott film dolgozta fel), ekkoriban azonban még csak egy mélyszegénységben élő vak kislány volt, aki ekkor került szegényházba. Mint később visszaemlékezett, az elesett embereknek menedéket nyújtó intézmény nem volt más, mint „gyermekkor elleni bűntett”.
Korábban
Anne és öccse a Massachusettsben található település szegényházának hatalmas dormitóriumában, vaságyakon aludtak, amelye között a patkányok szabadon jártak-keltek. 1883-ban egy széleskörű vizsgálattal feltárták az intézményben uralkodó állapotokat, amelyek azonban nem voltak egyedülállók a szegényházak tekintetében, amelyek a szociális háló intézményeinek megjelenése előtt menedéket jelentettek a szegény emberek számára – olvasható a History cikkében.
A szegényházak elődei elsőként a 17. századi Angliában jelentek meg. A városi hatóságoknak gondoskodniuk kellett a legelesettebbekről, akiket idős és magatehetetlen, valamint magukról gondoskodni képes egyénekre osztottak. Akiknek fizikai kondíciójuk lehetővé tette, hogy dolgozzanak, csak a börtönt kockáztatva maradhattak munkanélküliek. Dologházakban éltek, ahol ehetetlen ételeket ettek, túlzsúfolt, az alapvető higiénés feltételeknek eleget nem tevő helyiségekben aludtak, és többek között kőtörés, csonttörés vagy ruhafonás volt a munkájuk.
Észak-Amerikába a telepesekkel együtt jutott el a szegény- és dologház intézménye. Boston első dologháza már 1660-ban felépült. Nem az volt azonban a legrosszabb, ami egy elesett emberrel történhetett, hogy dologházba került. A településeknek lehetőségük volt kitiltani a városba újonnan érkezett szegényeket, vagy nyilvánvalóvá tenni számukra, hogy nem hajlandók eltartani őket. Ennek fényében a vállalhatatlan körülmények között működő szegény- és dologházak valóban kecsegtető alternatívaként tűnhettek fel.
Emellett a városok „elárverezhették” a szegényeket magánszemélyeknek, akik aztán ruháért és ételért cserébe dolgoztatták a szerencsétleneket. A társadalom kivetettjei olykor a szegények felügyelője néven ismert városi hivatalnokhoz is fordulhattak, aki aztán adott esetben a város által biztosított étellel, ruházattal és tűzifával láthatta el a rászorulókat.
A 19. század elején már egyértelműen a szegény- és dologházak elterjedése határozta meg az amerikai szegénypolitikát, amely együtt járt a rászorulókkal szembeni ellenérzések növekedésével. A szegénységet a társadalom stigmatizálta, és a szegényházak egyre inkább a nyilvánosság elől eltakart intézményekké váltak. Számos államban megkövetelték, hogy a lakók ételért és menedékért cserébe esküt tegyenek „földi javaik hiányára és segítség iránti igényükre”. Így aztán szegényházba csak a legkétségbeesettebb, méltósága utolsó cseppjéről is lemondó emberek kerültek be, ahol drákói szigor várta őket.
A szegény- és dologházak lakói azonban sokszor ilyen körülmények között is képesek voltak közösségeket létrehozni. Ez különösen a nőkre volt igaz, akik akár időről időre vissza is tértek a szegényházakba, és a külvilággal is gyakrabban létesítettek kapcsolatot, mint a férfiak. A vándorló férfiak számára léteztek matracokkal és tűzifával felszerelt ún. csavargóházak is, amelyek ideiglenes menedéket nyújtottak a hajléktalan embereknek.
Megjelentek a szegényfarmok is, amelyek a szegény- és dologházakhoz hasonló funkciót láttak el, és még inkább elszigetelték a szegényeket a városok polgáraitól. A szegényházak a nagy gazdasági válság idején tűntek el, amikor a kormányzat a szociális biztonság megteremtésének elkötelezettje lett. A szegényházak és -farmok többsége az 1930-40-es években bezárt, igaz, Texasban néhány egészen az 1970-es évekig működött.
Támogasd a szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
26. Nagyhatalmi konfliktusok 1618–1820 között
VI. Nemzetközi konfliktusok és együttműködés
- A legitimitás elvére épült a Napóleon legyőzése után Bécsben megszabott új európai rend
- A trónt is szeretői segítségével szerezte meg a kegyencek cárnője, Nagy Katalin
- Bár sokan a halálát kívánták, valószínűleg mégsem mérgezés lett Napóleon veszte
- Hogyan kerültek franciák vagy éppen magyarok az amerikai függetlenségi háború csatatereire?
- Ifjúkorában édesapja halálra ítélte Nagy Frigyest, helyette azonban legjobb barátját végezték ki
- Miért hisszük úgy, hogy Napóleon alacsony volt?
- Miért raboltatott el Napóleon két pápát is?
- Bekerítő manővere miatt fölényesen nyerte Napóleon a „három császár csatáját”
- Lépésről lépésre falták fel Lengyelországot szomszédai a kora újkorban
- Huszonöt év telt el, mire elismerték Henri Dunant humanitárius munkásságát tegnap
- A rekordot hajszoló francia pilóták eltűnése ma is a repüléstörténet egyik legnagyobb rejtélye tegnap
- Megvakult egyik szemére a Róma előtt megtorpanó Hannibál tegnap
- A Liszt Ferenc Kamarazenekar izgalmas átiratokkal is készül a jövő évadra tegnap
- Május közepén kezdődik a Margitszigeti Szabadtéri Színház idei szezonja tegnap
- Híresebbé tette a halála, mint a politikája Teleki Lászlót tegnap
- Visszautasította a BBC főigazgatói posztját a filmezés miatt David Attenborough tegnap
- Csak késve követte amerikai hadüzenet a Lusitania elsüllyesztését 2024.05.07.