Egy nehéz nap

április 8.

Rodostó, 1735

César de Saussure egy svájci református lelkész fia volt. 1729-ben, alig 24 évesen Törökországba hajózott, ahol előbb a konstantinápolyi angol követ mellett dolgozott. Néhány év elteltével azonban Rodostóba ment, ahol Rákóczi szolgálatába állt. A fiatal svájcit minden érdekelte, kiváltképp a fejedelem emberi tulajdonságai. Neki köszönhetjük az egyik legszebb, ránk maradt Rákóczi-portrét is. Saussure a bujdosó fejedelem mellett volt, amikor az elhunyt.

(…) A folyó év március 23-án kezdettük észrevenni, hogy a fejedelem nincsen jól, nem eszik úgy, mint rendesen szokott, és arcszíne sem a régi, természetes. De mivel nem panaszkodott, reméltük, hogy csak múló rosszullét bántja. (…) Azok, akik a legközelebb állottak hozzá, nem titkolhatták többé előtte, hogy aggódnak az egészsége miatt; minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy őt valamely orvosság bevételére bírják, de soha semmit sem akart bevenni, sőt a böjtölést sem akarta elhagyni, mert éppen a nagyböjt ideje volt. Állapota napról napra rosszabodván, egész teste igen megsárgult. (…) Így sorvadt vagy két hétig, mindazáltal nem panaszkodott, mindig társaságban evett, szokása szerint naponkint misét hallgatott, sőt az első napokban még esztergályozott is.

Április 7-én este rosszabbul érezvén magát a szokottnál, korábban feküdt le, és igen rosszul aludt. Másnap reggelre betegsége még súlyosbodván, már nem titkolhatták el előtte, hogy élete veszélyben forog: amire elhívatta papját.

Mikes Kelemen 112. levelében részletesebben beszámol az este további eseményeiről: „Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek.”

Döbling, 1860

Kecskeméthy Aurél azon kevesek közé tartozott, akinek a szabadságharc leverése után sem kellett lemondania addigi egzisztenciájáról. Folytathatta ügyvédi pályáját, ám kis idő elteltével a Bach-rendszer dicsőítőjének állt, s bértollnokként szerzett magának kétes hírnevet. Harminc éves korában, 1857 nyarán kocsizott ki először Széchenyihez. Viszonyuk – Széchenyi kifejezésével élve – az utilizáláson, egymás kölcsönös hasznosításán alapult, de kétségtelen, hogy tartósságát bizonyos fokú személyes rokonszenv is elősegíthette. Kecskeméthynek imponált a döblingi remetével kötött ismeretség. Mivel azonban Széchenyi halála előtt március 2-án találkoztak utoljára, nagyon közeli információi nem voltak arról, hogy ki húzta meg a pisztoly ravaszát.

De nézzük előbb, mit írt Széchenyi a naplójában, amely sejtetni engedi a legrosszabbat:

Március 25.: Elháríthatatlanul elvesztem! – Végem bármelyik pillanatban bekövetkezhetik.
Március 26.: Elborzadok! Nem tudom hurcolni az életemet. Meg kell semmisíteni magam!
Március 27.: Megsemmisülés után sóhajtozom!? Doktor megijeszt.
Március 29.: Csupa kétségbeesés vagyok.
Március 30.: Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem
Április 1-én Nem tudom megmenteni magam.

A napló itt megszakad.

A továbbiakban Kecskeméthyre kell hagyatkoznunk: „1860. april 8-án reggel a döblingi rendőrbiztosi hivatal maga dr. Görgen által értesíttetett, hogy az intézetben lakott gróf Széchenyi István reggel halva találtatott szobájában; s hogy az múlt éjjel, valószínűleg víztöltésű pisztolylövéssel, önmaga vetett véget életének.”

A bécsi büntető törvényszék értesíttetvén a rendőrség által az eseményről, törvényes bizonyságot külde ki, mely délután három órakor kijövén, következőket jelent: ”A gróf teste egy zsöllyeszékben ülő helyzetben találtatott, mindkét karjai combjaira leeresztve; a bal oldali combon feküdt a kilőtt pisztoly. A fej bal oldala teljesen szétzúzva volt, a koponya négy-öt lépésnyire hevert a földön; a velő a falakon és szoba tetején szertefecskendezve. Lőanyagul egy gyapotgyutacs s a velőben madársörét találtatott.”

Széchenyi ápolói, Brach és Bichler így emlékeztek vissza: „E szombaton semmit sem beszélt, s csak egypár kanál levest evett. Délelőtt gróf Zichy Gézával sakkozott; délután velem és pajtásommal a vár-játékot, de héttől tíz óráig este ismét sakkot játszott Kiss úrral. Ezután kivittem a lámpát a hálószobából az előszobába, s pajtásom, ki Kiss urat kibocsátá, visszahozta a kulcsot. Azután a gróf, mint rendesen, jó éjszakát kívánt, s el valánk bocsátva, mire bezárván kívülről az előszoba ajtaját, s kulcsát zsebembe dugván, alvószobánkba menénk. Zörgést vagy lövést azon szerencsétlen éjjelen, april hetedikéről nyolcadikára, sem mi, sem senki más a házban nem hallott. Csak egy beteg, ki közvetlenül a gróf hálószobája alatt lakott, beszélte, hogy azon éjjel a fölötte levő szobában egy szék fordíttatott fel. Alkalmasint a lövést hallotta.”

Budapest, 1938

Gömbös Gyula miniszterelnök halála után (1938. október 6.) Darányi Kálmán lett a miniszterelnök, aki az alkotmányos rend helyreállításának programjával úgy igyekezett visszatérni a bethleni alapokhoz, hogy Gömbös örökségével se kelljen szembefordulnia. A képviselőház előtt elmondott bemutatkozó beszédében hangsúlyozta, hogy „Magyarországon világnézeti harcnak helye nem lehet…”

Ehhez képest 1938. április 8-án a T. Ház elé terjesztette a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról szóló törvényjavaslatot, amit a képviselőház többsége hosszantartó élénk éljenzéssel és tapssal fogadott. A tervezet indoklása szerint „amikor a zsidóságról, szerepéről és megítélésről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy ez a bevándorolt, vagy sokszor csak átvándorlásban lévő réteg felfogásban, érzésben és egész szellemi habitusában nem tudott a hazai népesség egyéb rétegeihez idomulni.”

A később első zsidótörvényként elhíresült törvénycikk 20 százalékban maximálta a zsidó vallásúak arányát az értelmiségi és művészi pályákon. Így a sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjainak, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó, azaz izraelita vallású.

Az egykori miniszterelnök, Bethlen István éleslátása nem hagyott kétséget afelől, hogy a magyar parlament hibás döntést hoz, amennyiben elfogadja ezt a javaslatot: „A gyűlölködő antiszemitizmus lehet kitűnő jelszó bizonyos vágyak ébresztésére egyes néprétegek körében, lehet kitűnő jelszó bizonyos gazdasági, szociális és egyéb követelések, politikai követelések felállítására, de amely gyűlölködő atmoszférában ezt a kérdést megoldani soha nem fogják, mert a gyűlölet destruálni képes, de építeni sohasem lesz képes.”