A török fajanszművesség emlékei Magyarországon

A kiállításon az ország területén folyó ásatások során felszínre került leletanyagot, valamint a gyűjteményekben fennmaradt tárgyi emlékeket mutatják be. Ez egyrészt a régészeti gyűjtemények legújabb darabjainak kiállítását jelenti, de természetesen a régebbi leletanyag legszebb darabjai is megjelennek. A kiállítás érdekessége, hogy ennek a díszkerámia típusnak legszebb darabjait az ország egész területéről egybegyűjtve most először tekintheti meg a közönség.

A törökországi fajanszgyártás legnagyobb központjainak (Iznik, Kütahya) termékei hazánkba is eljutottak, és nem csak a hódoltság területén, de a magyar főúri otthonokban is megtalálhatóak voltak. A magyarországi gyűjteményekben őrzött tárgyi anyag jelentős része régészeti ásatásokból származik.

Az egykor Magyarországon használt tárgyaknak (többnyire edények) a lelőkörülmények alapján megállapítható a kora, pontosítható hogy mikor kerültek földbe, és az is tisztázható, hogy Budán kívül mely városokba, várakba jutottak el a 16-17. században. A másik csoportba azok a tárgyak tartoznak, amelyek sosem voltak földben, hanem főúri vagy más jellegű gyűjteményekben érték meg a 21. századot. Ezek főként stílusjegyeik miatt fontosak, de érdekes az út is, ahogy jelenlegi őrzési helyükre kerültek.

Iznik és Kütahya - ezt a két törökországi várost a mai napig összeköti az, hogy mindkét település az elmúlt századokban is világhírű volt fajansztermékeiről. A fajansz - a porcelánhoz hasonlóan - fehér színű, kemény, rendkívül finom, homogén anyagú. Előállításához megfelelő alapanyagra és magas szintű technológia ismeretére volt szükség. Írott és régészeti adatok alapján tudjuk, hogy az izniki fajanszművesség a 15. század közepén alakult ki, a szultáni művészeti műhely (nakkashane) támogatásával. A régészeti ásatások során Iznikben feltártak több 15-17. században működő kerámiaégető kemencét, és bennük, illetve a környezetükben rengeteg helyi készítményt.

A 17. században a fajanszművesség központja áttevődött Kütahyába, de Iznikben is tovább működtek a műhelyek. Az izniki történeti fajanszgyártásra a legutolsó adatunk egy sírkő: a fajanszmesterek vezetőjének sírköve 1680-ból.

Konstantinápolyban (ma Isztambul) szintén feltártak kerámiaégető kemencéket, amelyeknek érdekes magyarországi vonatkozás is van: a Sárospatakon található ún. bokályos ház fajanszcsempéi valahol ezekben a műhelyekben készültek el I. Rákóczi György megrendelésére, és kerültek a 17. században a vár egyik termének falaira. A csempék alapján képet alkothatunk a kor egyik legjelentősebb magyar családjának reprezentációs terméről, annak pompázatos megjelenéséről.