Habán kerámiakincsek az Iparművészeti Múzeumban

Egy titokzatos vallási közösség művészetét, a habánok kerámiáit mutatja be az a kiállítás, amely hétfőn nyílt meg Budapesten, az Iparművészeti Múzeumban.

Elzárkóztak az erkölcstelen világtól

A Habán mítosz (1593-1738) című tárlaton 11 magyar magángyűjtő és a múzeum kerámiái közül egy csaknem 150 darabos válogatást tekinthetnek meg a látogatók - mondta Réti László, a tárlat rendezője, aki azt is elmondta, hogy a budapesti Iparművészeti Múzeum őrzi a világ legnagyobb habán-anyagát. A bemutató rendezőjének közlése szerint a nyolcvanas évek óta nem rendeztek nagyobb habán kiállítást Magyarországon.

Habán ház. Nagylévárd (Pozsony megye), 18. század

A tárlatot Schneider Márta, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára, valamint Takács Imre főigazgató nyitotta meg. Takács Imre a habánok történetét felidézve kiemelte: az elzártan élt vallási közösség, amelynek tagjai között sok kézműves volt, sajátos művészeti stílust hozott létre. A mítosz tovább él, a bemutatott tárgyak és a vallási közösség története még mindig nagyon sok titkot hordoz magában - tette hozzá.

A reformáció idején a protestantizmus egyik ágából szerveződött Svájcban az újkeresztény (más néven anabaptista) vallási csoport, amely az újrakeresztelés fogalmából (azaz a felnőttkori keresztségből) nyerte a nevét. Hitük szerint az eredendő bűn születéskor nem öröklődik át a csecsemőkre, így szükségtelennek tartották az eredendő bűntől megmentő keresztség születéskori felvételét. A keresztelkedésre 12-13 éves kor körül került sor. Elfordultak az erkölcstelen világtól, és az utolsó ítéletben és az igazak üdvözülésében hittek. Hitük másik fontos eleme Krisztus második eljövetelének várása (ezért folyamatosan dokumentálták az életüket és a környezetükben megfigyelt jelenségeket, az égi jelet várva - részletes krónikát, kódexeket vezettek.) Svájci üldöztetésük (és eretnekség vádjával máglyán való megégetés) elől dél-Tirolba, Morvaországba és Magyarországra vándoroltak. Menekülés közben, 1528-ban Morvaországban alapították meg az őskereszténység szelleme szerinti vagyonközösségen alapuló zárt közösségüket.

A tiroli kalaposmester, Jacob Hutter 1529-ben tűnt fel Morvaországban, és ún. házközösségekbe szervezte az újkeresztényeket. Innentől kezdve hutteritáknak vagy hutteri testvéreknek is nevezték őket, míg magyar elnevezésük ( habán) a Haushaben szóból (házközösség) ered. A több száz fős "udvarok" közös árutermelésre rendezkedtek be. A pénzt közösen kezelték, közösen intézték beszerzéseiket és értékesítették áruikat. Személyes szükségleteikről, ruházkodásukról, étkezésükről és a gyermekek neveléséről a közösség gondoskodott. Közös konyhán főztek, együtt étkeztek, aktív vallási életet éltek. Nagy gondot fordítottak a gyermekek oktatására és az iparos mesterségek tanítására. Szigorú szabályok szerint történt a munkamegosztás, amely a termelésre, a házi munkára és a családi életre is kiterjedt. Fegyelmezettségük és szigorú, igényes munkájuknak köszönhetően igen magas színvonalú kézműiparuk fejlődött ki.

Kézműiparuk megbízhatósága és minősége miatt a habán termékek mindenütt keresettek voltak. Különösen a főúri udvarok vásárolták az igényes áruikat, akik rendre oltalmukba vették ezen üldözött, másként gondolkodó közösségeket. A megrendelők leginkább magyar arisztokrata családok voltak, így különösen a "nagyasszonyoknak" (így például Károlyi Zsuzsanna és Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszonyoknak) volt nagy szerepük a habán kézműipar felvirágoztatásában.

A drága áruk (kerámiák, kályhák, díszes kések) a földesurak megrendelésére, az általuk kiadott anyagokból, földesúri szükségletek kielégítésére születtek. Kályhát, posztót, szappant vagy tűzálló háztetőt azonban már tehetősebb gazdálkodók, kisnemesek is rendelhettek. Morvaországban a Liechtenstein család jóvoltából nyertek otthont 60-180 településen (a kiállítás egyik darabja, az 1649-ben készült kézmosó edény és falikút is e neves hercegi családhoz köthető).

A magyar nemes családok közül az Illésházyak, Révayak, Nádasdyak, Vízkeletyek, Szúnyoghok, Nyáryak, Zrínyiek, Erdődyek, Bethlenek, Batthyányak, Esterházyak és Rákócziak is a habán tárgyakat előszeretettel vásárló családok közé tartoztak. Miután a hutteritáknak Morvaországból is távozniuk kellett 1622-ben - a pápa négy hetet adott nekik erre -, és Bethlen Gábor habánokat oltalmazó erdélyi hadserege is elhagyta Morvaországot, az erdélyi fejedelem menlevéllel telepítette le őket Alvincra, ahol a "Haushaben" szó (házközösség) nyomán habánoknak kezdték el hívni őket. Később I. Rákóczi György Sárospatakra telepítette a habánokat, majd a szellemi központ később Ószombatra tevődött át.

A fajansz mesterei

Az önálló Erdély megszűnése után a Habsburg-birodalom katolikus egyházának nyomására meggyengültek a habán közösségek, kerámia művészetük lassanként a helyi népművészetbe épült be. A felső-magyarországi újkeresztények hivatalosan 1685-ig működtek egyházként. Az utolsó fennmaradt hutteri közösség 1767-ben az erdélyi Alvincról indult kelet felé, Lebédiába, majd a cári Oroszországba, ahonnan a hadkötelezettség bevezetése miatt Észak-Amerikába távoztak.

A habánok folyamatosan részletes krónikát vezettek életükről. Az ellenreformáció üldöztetése elől 1725-ben a nagy krónikát az erdélyi Alvincon élő habán közösséghez menekítették. Amikor az üldözés ott is kezdetét vette, a Havasalföldre menekítették a krónikát, amelyet végül egy ukrajnai család vitt magával Dél-Dakotába 1874-ben. Itt fedezte fel 1937-ben egy germanista. Egy másik központi krónikára, melyet a 18. században rejtettek el, egy habanológus régész talált rá 1962-ben egy ószombati padláson. Ma mintegy 200 habán krónika ismeretes. Ezek a kódexek derítenek fényt a habánok "titkaira".

Az iparos habánok több, mint harmincféle mesterséget űztek: voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, orvosok, bábák. Híresek voltak a habán késesek, és ők voltak az elsők, akik éghetetlen - agyagba mártott - szalmatetőt raktak ("habán fedél"). Bármi munkát is végeztek, azt a lehető legmagasabb színvonalon csinálták. Leghíresebb azonban fazekasságuk volt: a 16. század végétől készítettek ónmázas fehér edényeket, azaz fajanszot. (Itáliában Faenza az eretnek anabaptista mozgalmak fészke volt, innen ered a habánokhoz szorosan kapcsolható fajansz szó is - valószínűleg az onnan elmenekült mesterek honosították meg ezt a technikát). Közép-Európában akkoriban egyedül ők tudták a fajansz-technika titkát. Mesterségbeli tudásuk és a magas minőség a " Hafnerordnungen"-nek, azaz a kézművesek számára előírt,  szigorúan követendő rendszabályoknak (egyféle minőségbiztosítási rendszernek) köszönhető.

A kétszeri égetéssel készített vakító fehér ónmázas fajansztárgyaik, kék- és sárgamázas kerámiáik is egyedülállóak. A fehér ónmázas fajanszokat úgy készítették, hogy a cserépedény agyagtestét megszárították, alacsony hőfokon kiégették, majd ón- és ólom-oxid keverékébe mártották, majd a nyers mázon fémoxidokkal - antimon-sárgával, kobaltkékkel, mangánlilával, rézzölddel - díszítették, és magas hőfokon újra kiégették, az égetés hozta elő a színeket. Esetenként az alapmáz is színezett volt.

Szemelvények a fazekasok által 1612. december 11-én jóváhagyott rendszabályokból:

A kerámiák szigorú rendszabályok alapján készültek. A rossz minőségű, selejtes tárgyakat összetörték (ma is tárnak fel habán selejtgödröket a régészek). Tiltottak bizonyos ábrázolásokat, és a mester- vagy műhely-jegyek alkalmazását, mint a meg nem engedhető versengés és dicsekvés jelét. "Először: népünknek fel kell hagyni a csontfehér, kék, és más drága, óntalpas cserép (egyéni) használatával, mert a fazekas jobban jár, ha ezeket készpénzért eladja. Népünk elégedjen meg a régi, használt (közönséges áruva)l". "Ezentúl a fazekasok saját használatra, feleségeik vagy barátaik használatára, vagy az udvar népe részére nem készíthetnek ilyenfajta drága cserépedényeket (melyek sokak számára inkább hivalkodásra, mintsem szükségre szolgálnak). Ez a gyakorlat a legnagyobb mértékben tilos, és az is marad". "A fazekasok minden saját készítésű, akármilyen színű vagy fajta máz- (úgyszintén saját ón- vagy ólomkészletüket) át kell, hogy adják a felügyelőknek;és a fazekasoknak nem áll jogukban saját (egyéni) haszonra dolgozni, hanem a szükséges anyagokat egyenesen a felügyelőktől kell kérvényezni, akiknél raktáron lesznek". "A felügyelők szigorú felügyelet alatt kell, hogy tartsák a fazekasokat, és nem tűrhetik a közönséges ízlésű könyv, csizma vagy hasonló formájú ivóedények készítését, ezáltal még nagyobb részegségre csábítva használójukat. A jövedelemre készített árukon levő, festett díszítményekre vonatkozólag pedig, nem illő, hogy túldíszítsék őket madarakkal, állatokkal vagy hasonlókkal; tehát ilyen fajta díszítmények alkalmazása szigorúan tilos." "Ami pedig a (közönséges, saját használatra készített cserepeket, vagy a borbély-sebészek edényeit illeti, semmiféle név nem lehet rajtuk (felírva), mert ez nem fontos, és a következő tulajdonosnak sem lehet majd kedvére." "A felügyelő távolléte esetében a fazekasok segédeinek nem áll hatalmukban szétosztani edényeket saját embereink között, kivéve, ha főzőedényeket kérnek..."

A hazai kerámia árveréseken egyetlen műfaj darabjait sem kíséri annyi várakozás és figyelem, mint a habánokét. A műkedvelő közönség számára a habán titokzatos presztizs-tárgy. A budapesti Iparművészeti Múzeum őrzi a világ legnagyobb habán anyagát, de jelentős habán készlettel bír a Magyar Nemzeti Múzeum is. Most 11 magángyűjtő habán kerámiáiból láthatunk válogatást, a közel 150 remekművet felvonultató tárlat a frissen felújított és a közönség előtt újonnan megnyitott ún. "Maksai-teremben" kap helyet. A termet festett templomi berendezések díszítik, melyet még a múzeum 1896-os megnyitásakor építettek be.

A tárlat nyitva tartása alatt, november 25-ig múzeumpedagógiai programok várják a közönséget az intézményben.