A daytoni békeszerződés egy bennfentes szemszögéből

2011. május 13. 11:02 The New York Times, MTI

A boszniai háborút lezáró, csaknem kilátástalannak látszó 1995-ös novemberi daytoni békekötés drámai kulisszatitkai ismertette a The New York Timesban megjelent visszaemlékezésében a szerződést kikényszerítő Richard Holbrooke amerikai diplomata magyar származású özvegye, Marton Kati író-újságíró.

Korábban

"Richardnak olyan mozgalmak vezetőivel - hadurakkal - kellett szembenéznie Daytonban, akik számára a kormányzás, tehát az, hogy a népüknek jobb jövőt biztosítsanak, nem volt nagyon fontos. Hogyan lehet az ilyen vezetőket arra rávenni, hogy feladjanak területet, gazdagságot vagy hatalmat, amikor sokkal jobban ismerik a háborút, mint a bizonytalan békét? Ez az, amikor színpadra lép a diplomácia humán művészete" - taglalta az 1995-ös béketárgyalásokról. Az írónő abban az évben - májusban - Budapesten ment hozzá az államtitkár-helyetteshez.

Holbrooke a boszniai háborút, amely a hidegháború utáni világ első próbaköve volt, "a Nyugat legnagyobb kollektív kudarcának" nevezte az 1930-as évek eseményei óta. Úgy érezte, hogy amerikai értékek - és így amerikai érdekek - forognak kockán. Nem gondolta, hogy a háború elkerülhetetlen, mint ahogy azt sem, hogy minden fél egyformán bűnös. Meggyőződése szerint a Balkánt Slobodan Milosevic szerb elnök borította lángba, de sokan segédkeztek neki a tűz elterjesztésében. Egyértelműnek vélte, hogy Belgrád és Pale (a boszniai szerb köztársaság központja) volt az agresszor, de a bosnyákok és a muzulmánok sem ártatlan áldozatok.

"Úgy éreztem, hogy minden egyes, Miloseviccsel folytatott tárgyalás után kezet kell mosnom" - mondta özvegye felidézése szerint Holbrooke, aki emellett tudatában volt annak, hogy az emberéletek megmentése és a béke érdekében mégis kénytelen bűnözőkkel tárgyalóasztalhoz ülni. Azt, hogy a leginkább besározódott háborús bűnösökkel, az akkor már hivatalosan is megvádolt Radovan Karadzic és Ratko Mladic boszniai szerb vezetővel ne kelljen egyezkednie, az amerikai diplomatának úgy sikerült elkerülnie, hogy kerekperec Milosevic tudomására hozta: neki kell a nevükben beszélnie.

A három hétig elhúzódó tárgyalásokat, noha Milosevic New York fényeiről álmodozott, az Ohio állambeli Dayton Wright-Patterson légi támaszpontjának sárgásszürke barakkjaiban rendezték meg. Az egyezkedést azt kényszerítette ki, hogy a srebernicai muzulmánok lemészárlása után a NATO lebombázta a boszniai szerbek parancsnoki és irányítási rendszerét, aminek következtében a bosnyák-horvát erők területeket tudtak elfoglalni tőlük. A daytoni amerikai küldöttséghez csatlakozott John Shattuck, Bill Clinton akkori elnök emberi jogokért felelős képviselője is.

"Ez áttörés volt a modern diplomáciában, annak elismerése, hogy az emberei jogok megsértése a konfliktus kitörésének és a megoldásának is kulcsa" - mutatott rá esszéjében Marton Kati, aki a tárgyalások megkezdésének lélektani állapotát így jellemezte: "Senki sem bízott senkiben. A bosnyákok, a horvátok és a szerbek még mindig háborúban álltak egymással, és a saját sérelmeikre összpontosítottak. Az európaiak nem igazán bíztak az amerikaiakban, és megsértődtek azon, hogy nem kezelték őket egyenlő partnerként. És mindenki lehallgatta mindeni más barakkját".

Holboorke, aki a diplomácia összes lehetséges eszközét megpróbálta bevetni, egy vacsora alkalmából egy B-2-es bombázó alá ültette Milosevicet. A szerb elnök és Alija Izetbegovic bosnyák elnök között az ülésrendben Marton Kati kapott helyet, aki azt a feladatot kapta, hogy megpróbálja párbeszédre bírni a halálos ellenségeket. Két asztaltársa kerülte a közvetlen érintkezést, ezért mindketten kizárólag hozzá beszéltek. Az újságíró kétségbeesésében végül azt kérdezte tőlük, hogyan találkoztak először.

"Alija, emlékszem, amikor elmentem hozzád a szarajevói irodádba. Egy zöld pamlagon ültél, muzulmán zöldön" - bökte ki végül Milosevic Izetbegovichoz fordulva, aki bólintott, és azt felelte, hogy igen, emlékszik a találkozóra. "Nagyon bátor voltál, Alija" - folytatta Milosevic. "Tudták önök, hogy a kezdeti nézeteltérés ilyen borzalmas konfliktushoz fog vezetni?" - vágott közbe Marton Kati. "Nem gondoltam volna, hogy a harc ennyire súlyos lesz" - vallotta be Izetbegovic. "Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik" - bólintott Milosevic. Ezzel a két ellenlábas elismerte, hogy meglepte őket az a háború, amelyet pedig ők eresztettek szabadjára.

Az újságíró döbbenten tapasztalta, hogy a tárgyaló vezetők számára milyen keveset jelent népük jövője. Ez szerinte különösen Haris Silajdzic bosnyák tárgyalóra, későbbi elnökre volt igaz, akivel Holbrooke kérésére Marton - csakúgy mint Miloseviccsel - gyakran együtt sétált a bázis parkolójában, és megpróbálta rávenni, hogy a gyerekeiről, népe jövőjéről próbáljon beszélni.

Amikor Silajdzic egyszer különösen makacsnak bizonyult, Holbrooke és Marton elvitte őt Dayton legjobb francia éttermébe, a l'Auberge-be vacsorázni. A kaviár és a borban főtt kakas után az amerikai házaspár megpróbálta ecsetelni a többnemzetiségű Bosznia előnyeit, és azt is, hogy Nelson Mandela még 27 évi börtön után sem gyűlölte a fogva tartóit. Silajdzic azonban nem látott semmilyen párhuzamot önmaga és Mandela között. Egyre bezárkózottabbá vált. "Önök nem értik, hogy min mentünk keresztül" - hajtogatta, amire Holbrooke azt válaszolta, hogy a még több halott nem hoz nagyobb tiszteletet a már megölteknek.

A kudarc még a béketárgyalások utolsó reggeléig is reális fenyegetés volt. A három hétig tartó alkudozás mindenkit kimerített. Az utolsó éjszakán Marton a falakon át is hallotta, ahogy Milosevic és Silajdzic ordítozik egymással. Aztán reggel négykor a két vezető egymás tenyerébe csapott. Warren Christopher akkori amerikai külügyminiszter egy jó fajta kaliforniai chardonnayt varázsolt elő, és mindenki koccintott a békére. Ám ekkor a horvát külügyminiszter kifakadt a bosnyákok és a szerbek által kijelölt térkép láttán. "Ez lehetetlen! Ön horvát területet adott oda!" - vetette Silajdzic szemére igencsak emelt hangon.

Visszaemlékezése szerint Marton Kati sosem látta ennyire letörtnek Holbrooke-ot. "Aludjunk mindannyian egy keveset" - javasolta az amerikai főtárgyaló. Aztán, úgy egy óra múlva, az amerikai küldöttek megkérték Clintont, hogy hívja fel Franjo Tudjman horvát elnököt, és mondja meg neki: a karnyújtásnyira lévő megegyezés szertefoszlani látszik. Az elnöki telefon nyomán a tárgyalások újraindultak.

Most már csak egy aprócska földterület állt a megegyezés útjában, de a bosnyákok, akik már a 95 százalékát megkapták annak, amit akartak, semmiben sem engedtek. Holbrooke maga köré gyűjtötte kimerült csapatát, és arra utasította őket, hogy csomagoljanak össze. Az utazótáskákat kirakták az amerikai küldöttség ajtaja elé. "A diplomáciában minden lehetséges eszközt fel kell használni" - jegyezte meg Marton Kati.

Holbrooke memoárjában így emlékezett vissza ezekre az órákra: "Hirtelen Kati robbant be a szobába. 'Milosevic kint áll a hóban a parkolóban és arra vár, hogy beszélhessen veled' - mondta... Aztán kirohant érte, és behúzta a szobámba, ahol Christopherrel együtt fogadtuk." Milosevic nem akarta elveszteni a békét, és felajánlotta, hogy hajlandó akár több területet is adni érte. Holbrooke és az amerikai külügyminiszter Izetbegovic szobájába sietett. "Az öreg harcos még mindig tétovázott. A békekötés nem volt benne a DNS-ében. De sarokba szorították... Végül aláírta" - elevenítette fel a drámai pillanatokat az írónő.

"Menjünk innen, mielőtt még meggondolja magát" - suttogta Christophernek Holbrooke. Az ügylet megköttetett. A béke kitartott, 1995 novembere óta Boszniában egyetlen lövés sem dördült el. Holbrooke később elismerte, hogy a megállapodás nem lett tökéletes. Így például nagyon sajnálta, hogy Bosznián belül megmaradt a Szerb Köztársaság elnevezés. Ám a daytoni egyezmény nemcsak lezárt egy véres háborút, hanem általa egy új ország született, és menekültek százezrei térhettek haza, hogy újjáépítsék az életüket.

Marton Kati szerint Daytonnak több olyan tanulsága van, amelyet fel lehet használni a jelenlegi konfliktusok megoldásakor. Mint írta, kis létszámú tárgyalóküldöttségre van szükség, amelynek tagjai egymás között szabadon és nyíltan kibeszélik nézetkülönbségeiket, ám azokat megtartják csapaton belül. Véleménye szerint a nehézkes washingtoni bürokrácia és a sajtó beiktatása a folyamatba megbénította volna a daytoni tárgyalásokat.

Fontos, hogy az eljárás sohasem állhat az eredmény útjába. Holbrooke sokat panaszkodott arra, hogy az európaiak inkább arról vitatkoztak, hol kellene aláírni a szerződést, nem pedig arról, hogy annak mint kellene tartalmaznia. (A szerződést végül 1995 decemberében, Párizsban írta alá Milosevic, Tudjman és Izetbegovic.) Az újságíró végül a leglényegesebbnek azt nevezte, hogy a tárgyalásokat földrajzilag elszigetelt helyen kell megtartani

Írásában felidézte, hogy két évvel ezelőtt, amikor férjével felkereste Szarajevó ismét békés utcáit, a helybeliek felismerték Holbrooke-ot, odamentek hozzá, és egyszerűen csak annyit mondtak neki: "Köszönjük!"