Függetlenségével fizetett Albánia a gazdasági válságért

2010. február 11. 09:01 Fekete István

Az első világháború alatt nem kevesebb mint hét hadsereg is megszállta Albánia területét, amely nem sokáig örülhetett a frissen kivívott függetlenségnek: a fasiszta Olaszország lerohanta a gazdasági világválság hatására kiszolgáltatottá vált országot.


I. Zogu és Ciano: tárgyalásos úton nem sikerült rendezni a kérdést

1928-tól (ekkor lett Albánia királyság, Zogu pedig „az albánok királya”) I. Zogu folyamatosan az egyre agresszívabban fellépő fasiszta Olaszország kezére játszotta át Albánia szuverenitását – a helyzetet csak fokozta a nagy gazdasági világválságnak a balkáni országra gyakorolt hatása, Tirana pedig egyre jobban Olaszországra lett utalva. Róma hadi stratégái régóta fenték a fogukat Vlore kikötőjére és Sazan szigetére, amellyel az Adriai-tenger bejáratát tudták volna ellenőrizni. Olaszország az első világháború alatt egyszer már elfoglalta az ország egy tekintélyes részét, de akkor Woodrow Wilson nyomására 1920-ban kénytelen volt visszavonulót fújni.



Hatalomra jutása után az új Római Birodalmat megálmodó Mussolini érdeklődése Albánia felé irányult, s megkezdődött az albán ásványkincsek Olaszország általi kiaknázása, az újonnan megalakult Albán Nemzeti Bank felett pedig olasz pénzintézetek őrködtek. A közlekedést és a mezőgazdaságot finanszírozó magas kamatú kölcsönök – ebből építették Zogu palotáját is – egyszerű szubvencióvá váltak. A kialakult gazdasági kapcsolatokat a politikai-katonai megállapodások követték, amely az első és második tiranai szerződés formájában manifesztálódott, utóbbi a két ország közötti védelmi szerződést erősítette meg.



Olaszország igyekezett teljesen kiterjeszteni hatalmát a balkáni országra: az albán gazdaságnak olasz pénzügyi mentőövet dobtak, a hadsereg olasz kiképzést kapott, s magasabb sebességbe kapcsolták az olasz telepesek földhöz jutását. I. Zogu érezvén a közeledő bajt, nem hódolt be teljesen a duce előtt, s 1931-ben nem hosszabbította meg a tiranai megállapodást. Az albán-jugoszláv és az albán-görög kereskedelmi egyezményekkel Mussolini számára betelt a pohár, ezért 1934-ben egy bátortalan kísérletet tett a balkáni állam megfélemlítésére, s hajóflottát küldött az albán tengerparthoz. (Mussolini a brit tisztviselők helyett olasz parancsnokokat akart az albán csendőrség élén; síkra szállt az olasz nyelv tanítása mellett, és rá akarta tenni a kezét az ország cukortermelésére, távirati monopóliumára és elektromos hálózatára, amellyel Zogu ellenkezését váltotta ki)



Az Anschluss és Csehszlovákia megszállása után Mussolini úgy érezte, Olaszország a tengelyhatalmak között másodrangú partnerré vált, ezért Albánia leigázásával kívánt elégtételt venni: III. Viktor Emánuel figyelmeztetése mellett – szerinte a balkáni ország annexiója nem várt kockázatokkal járhat – ultimátumot adott Tiranának. 1939. április 7-én kezdte meg Olaszország Albánia annektálását, s az ország néhány napnyi küzdelem (a legszívósabb ellenállást Durres városa tanúsította) után április 10-re teljesen megadta magát. Zogu feleségével és csecsemőkorú gyermekével előbb Görögországba, majd Londonba utazott, a király távollétében pedig az albán parlament az Olaszországgal való perszonálunió mellett szavazott, s felajánlotta a koronát III. Viktor Emánuelnek, aki Francesco Jacomoni di San Savino személyében alkirályt nevezett ki.



Még ebben az évben Tirana kilépett a Nemzetek Szövetségéből, s megkezdődött az ország fasizálódása: a két ország külügyminisztériumát és hadseregét összevonták, a feketeingesek égisze alatt pedig megalapították az ország félkatonai szervezetét, az albán milícia négy légióját, amelyet eleinte Albániában élő olaszokból, majd helyi lakosokból toborozták. Mussolini Albániát második világháborús terveinek szolgálatába állította: az 1940. októberi görögországi megszálláshoz például elengedhetetlen volt az ország lakosainak részvétele, noha közülük sokan a frontokon dezertáltak. Görögország behódolása egyben azt is jelentette, hogy a balkáni állam évszázados álma valósult meg, „Nagy Albánia” ugyanis immáron karnyújtásnyira volt, területét 1941-ben Koszovó és Montenegró bizonyos részeinek hozzácsatolásával toldották meg.



Az olasz fegyverletétel után Németország szállta meg az országot, ekkorra az albán partizánok még elkeseredettebben harcoltak az intervenciós csapatok ellen. Németország kapitulációja után az albán kommunisták ragadták magukhoz a gyeplőt, újdonsült vezetőjük, a spanyol polgárháborús veterán, Enver Hodzsával az élen. Ebben nagy szerepe volt Titónak is, az ő segítségével ugyanis a különböző frakciókra szakadt kommunista sejtek monolitikus egységgé válhattak, s a marxizmus-leninizmus tételeit egy kis időre félretolva, a nemzeti felszabadítás ügyére koncentrálhattak.



A szövetségesek – különösen a britek, akik fegyverekkel látták el a kommunistákat – sokat tettek a partizáncsapatok sikerének érdekében, de ehhez kellett a Koszovó státusát eltérően megítélő nacionalista Balli Kombetar mozgalom felett aratott diadal is, amellyel a kommunisták a felszabadítás egyetlen legitimációs tényezőjévé válhattak.

Címkék

Játsszon!

Mi volt a haradzs?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2014. nyári száma