A magyar hadtörténet legnagyobb veresége

A védekezéstől a pánikig

1942 végére az olasz-német egységek súlyos vereséget szenvedtek Afrikában, november 8-án sikeresen lezajlott az amerikai-angol partraszállás Északnyugat-Afrikában. Az Afrikakorps felszámolása már csak idő kérdése volt. 1942 júniusától kezdve az amerikai erők kezdtek fölénybe kerülni a Csendes-óceánon, ugyanakkor a keleti fronton, ami magyar szempontból a leglényegesebb volt, a német tervet a nagy nyári offenzíva keretében nem sikerült végrehajtani. A II. magyar hadsereget áprilisban azzal indították útjára, hogy feladata éppen e nyári hadművelet támogatása lesz a második vonalban, ehelyett azonban a nagyjából 200 ezer tiszt és katona a tél beállta után a Don-kanyarban, Voronyezstől délre, mintegy 200 kilométer szélességű frontszakaszon találta magát egy eleve teljesíthetetlen katonai feladattal szembesülve.

A doni hadsereg pusztulása

A feladat teljesítését több tényező hátráltatta. Először is az, hogy a frontszakasz egészét sem tudták birtokba venni, mivel a szovjet erőknek sikerült a Donon innen néhány támaszpontot fenntartaniuk. A támaszpontokért folytatott csatában a hadseregnek már jelentős veszteségei voltak, megszerzésük azonban nem sikerült. Másodszor, a frontszakasz egy nagyon jól felszerelt hasonló nagyságú erő számára is túlságosan hosszú volt, és harmadszor: a II. hadsereg egyáltalán nem volt jól sem felszerelve, sem ellátva. A megígért nehéztüzérségi egységeket a németek nem szállították le, és ilyen védelemről nem is gondoskodtak. A nyári offenzíva jegyében viszont a katonákat nem látták el téli felszereléssel, majd az is kiderült, hogy az erős fagyban a fegyverek jó része használhatatlan.

Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka, kétségkívül tudta, hogy szovjet támadás esetén hadseregének katasztrófája elkerülhetetlen, és a szükséges vészjelzéseket le is adta. Hogy ezekre sem a magyar vezérkar, sem Horthy, mint a hadsereg ura, sem - végül - a német illetékes parancsnokságok nem reflektáltak, arról kétségkívül nem Jány tehetett. Ő arról tehetett, hogy a körülmények világos felismerése ellenére a végsőkig való kitartásra adott parancsot, és álláspontja mellett mindvégig kitartott. Ezt ugyan nem csak ő, de Hitler és Sztálin is megkövetelte a katonáktól, de általános értelemben mégsem lehetett a katonai etika követelményének tekinteni.

Sára Sándor: Pergőtűz

Érdekes módon létszámukat tekintve a magyarokkal szemben felvonuló szovjet csapatok még 1943 januárjában sem voltak fölényben a hadsereg teljes frontján. Jány és vezérkara kezdettől igyekezett felkészülni a védekezésre, ám ebben több tényező is hátráltatta őket, főként, hogy a használható csapatokat a németek saját egységeikhez rendelték. Az egyik esetben Jány magából kikelve üvöltött Hermann von Witzlenben vezérőrnagy összekötőtiszttel, a németek ekkor döntöttek arról, hogy az első adandó alkalommal leváltják őt. Bár januárig nem következett be nagyobb támadás, a katonák állapota aggasztóan leromlott. Sokakat vittek végkimerüléssel kórházba, a hideg és a kevés fűtőanyag, illetve a táplálkozási hiányosságok az egész hadsereg erőnlétét aláásták.

A katasztrófa pedig január 12-én menetrendszerűen elkezdődött. A szovjetek előbb az egyik (Uriv), azután egy másik támaszpontnál (Scsucsje) törtek át. Segítség nem volt, mivel a magyarok jobbján álló olasz egységeket a szovjetek már szétszórták és felmorzsolták, a másik oldalon álló német hadtest pedig nem mozdult. A szovjet támadással párhuzamosan a tél is hátráltatta a védekezést: a január eleji olvadást -10 celsius fokos hideg váltotta fel, a fegyverek befagytak, a havas utakon lehetetlenné vált a csapatok gyors átcsoportosítása. Éjszakánként már - 40 celsius fok volt, így a sebesültek egytől egyig megfagytak. A védekezés hamarosan pánikká változott, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a menekülést már semmilyen módon nem tudják feltartóztatni.

1. A védekezéstől a pánikig
2. A magyar vezérkar reakciói
3. A megfilmesíthetetlen borzalom