Menekülés a Don-kanyarból

Miután Moszkva alól visszaverték Hitler csapatait, a Führer egyre jobban számított szövetségesei támogatására. Keitel, a német fegyveres erők főparancsnokságának vezetője már 1942 januárjában követelte Horthytól egy magyar hadsereg azonnali kiküldését a keleti frontra. Április 11-én indult el az első kontingens. Július 27-ig 207 ezer magyar katona és 50 ezer munkaszolgálatos hagyta el az országot.

Az egységek azzal a feladattal érkeztek a Don partjára, hogy áttörjék az orosz védelmi vonalakat, de hamar rá kellett jönniük, hogy az oroszok előrenyomulásának megállításán túl nem futja többre. A magyarok 200 kilométeres frontot tartottak ellenőrzésük alatt - elvileg. Mert gyakorlatilag három hídfőállás az oroszok kezén maradt.

Kisebb összetűzésektől eltekintve viszonylagos nyugalomban telt az év vége. Csak a hírek voltak egyre aggasztóbbak. Veres Lajos vezérezredes visszaemlékezésében megemlíti, milyen aggodalommal töltötte el a magyar vezetést az orosz katonák ellátottsága: "Elfogtunk egy oroszt, új volt rajta az egyenruha, a fehérnemű, vászoncsizmája kifogástalan. Amerikai konzervek a hátizsákjában. (...) Lőszerük is volt bőven. Nem lehetett nem észrevenni, hogy döntő fordulat állt be az oroszok ellátottságában."

A németek is tudtak erről, és nem kis energiájukba került a magyar tisztek megnyugtatása. A vihar előtti csendet aggasztó hírek törték meg. Decemberben már hallani lehetett, hogy a románok és az olaszok frontját áttörték az oroszok, így csak napok-hetek kérdése, hogy mikor indul meg a támadás a magyar egységek ellen. Jány Gusztáv kilátásba helyezte a sereg visszavonulását, de erről a németek hallani sem akartak.

Január 5-én a rádiósok elfogtak egy kósza orosz üzenetet az éterből: "Hamarosan kezdődik a koncert." 1943. január 12-e hajnalán lángba borult Uriv. A várossal szemközti domboldalon sítalpakon lezúduló orosz katonák gépfegyvereinek tüze szinte bevilágította a környéket. Két nappal később már Scsucsjénál is megtört a magyar arcvonal.

A menekülési parancsot 17-én adta ki a magyar hadvezetés, de csak 24-ére sikerült végrehajtani. Addig viszont - ahol lehetett - a magyar egységek hősiesen ellenálltak. A visszaút azonban embertelen volt. A harminc fokos hidegben ezrek fagytak meg, mások megőrültek. Alig volt mit enni, ráadásul az oroszok is tizedelték a végtelen hosszúságú menetoszlopokat.

A nemrég megejelnt kötet Magyarország második világháborús történetének sajátos feldolgozása: szubjektív források - naplók, visszaemlékezések - alapján azt kísérli meg bemutatni, hogyan élték meg az 1942-ben a keleti hadszíntérre vezényelt magyar katonák ezt a történelmi kataklizmát. Az általuk ránk hagyományozott kéziratok kutatásának célja ezúttal nem a harci cselekmények bemutatása. Szerzőik hétköznapi emberek, akik a fronton rendkívüli körülmények közé kerültek, ahol az állandó életveszély mindennapi élménnyé vált, és a legegyszerűbb hétköznapi cselekvések is különleges dimenziót kaptak. Nem annyira alakítói, mint inkább szemlélői, átélői és elszenvedői voltak az eseményeknek.

Naplóik, emlékirataik "történelem alulnézetből" helyzetleírások arról, hogyan éreztek, gondolkodtak, milyen erkölcsi, politikai, nemzeti értékrendhez igazodtak egy adott időszakban, mennyiben próbáltak - vagy nem - összhangba hozni a kor eszméit saját élettapasztalataikkal, neveltetésükkel. A fennmaradt források leginkább társadalomtörténeti szempontból értékesek, mert a pusztulás és az esetleges életben maradás legközvetlenebb egyedi sorsdokumentumai a Don-kanyarban elszenvedett tragédiának.

Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból, 1942-1943. Napvilág Kiadó, Bp., 2007. 222 o. 3480 Ft.