Kőkori szigonyt hozott felszínre az első lett víz alatti ásatás
Az Indzers-tóban végzett régészeti munkálatok során egy 11 ezer évesre becsült csontszigonyra és egy szokatlan ókori tóvidéki település nyomaira bukkantak lett kutatók. A Lett Kulturális Akadémia szakemberei az ország történetének első hivatalos víz alatti ásatását hajtották végre a Cepurīte-sziget térségében és a feltárás rávilágított arra, hogy a balti tóvidék területén az emberi megtelepedés jóval korábban megkezdődött, és eltérő építészeti megoldásokat alkalmazott, mint azt korábban a kutatók feltételezték.
- Lett régészek az ország első víz alatti feltárását végezték az Indzers-tóban.
- A mederből egy 8 és 11 ezer év közötti korúra becsült csontszigony került elő.
- A közeli szigeten egy eddig ismeretlen szerkezetű, cölöpök nélküli ókori település nyomait is azonosították.
A Juris Urtāns régész vezetésével zajló expedíció a szigeten egy tíz négyzetméteres területet tárt fel, miközben a búvárok a parttól tizenkét méteres távolságig vizsgálták át a tófeneket 2,5 méteres mélységben. Az iszapból hatalmas mennyiségű kerámiatöredéket, állatcsontot, tűz nyomait őrző köveket és több ép edényaljat hoztak a felszínre.
A leletanyag jelentős része a Kr. u. első évezred második feléből származik, és a lettországi Vidzeme régióban élt latgal közösségek anyagi kultúrájával mutat rokonságot. A víz alatti kulturális rétegek feltérképezése során a régészek a Vízalatti Kulturális és Történelmi Örökségvédelmi Egyesület búvárainak, Saulvedis Vārpiņšnak és Laimnesis Markūnsnak a segítségével dolgoztak.
A kutatás legkiemelkedőbb őskori lelete egy megmunkált, nagyobb halak elejtésére szolgáló csontszigony, amelyet a meder iszaprétege őrzött meg. Urtāns a tárgy tipológiai jellemzői alapján az eszközt a középső vagy késő mezolitikum idejére, a Kr. e. kilencedik és hatodik évezred közötti időszakra datálta. Bár a radiokarbonos vizsgálatok még váratnak magukra, az előzetes becslések szerint az eszköz kora 8 és 11 ezer év között lehet.
A régészek hangsúlyozták, hogy a vadászeszköz jelenléte nem bizonyítja az állandó őskori megtelepedést a szigeten, sokkal valószínűbb, hogy a térség közösségei csupán a tó gazdag halállományát aknázták ki, miközben máshol tartották fenn a táboraikat. Ezt a feltevést erősíti egy 2025-ben ugyanitt talált kovakő töredék is, amely vakaróként szolgálhatott.
A sziget későbbi, ókori betelepülése komoly szakmai fejtörést okoz a régészeknek, mivel a település szerkezete eltér a régióban ismert hagyományos tóvidéki építészettől. A balti és alpesi térségekben a tavakon épült települések általában masszív, cölöpökre épített fa emelvényeken nyugodtak, megvédve a lakókat az ingadozó vízszinttől és a támadásoktól. A Cepurīte-szigeten és annak közvetlen környezetében azonban a kutatók semmilyen nyomát nem találták a cölöpöknek vagy a fa alépítményeknek, annak ellenére, hogy a kerámiák és az ételmaradékok sűrűsége jelentős emberi jelenlétre utal. A szakemberek jelenleg úgy vélik, hogy ez a helyszín egy eddig ismeretlen, hibrid településtípust képviselhet, amely a szárazföldi közösségek és a klasszikus tóvidéki építészet jellemzőit ötvözte.
A Baltikum területén a jégkorszak visszahúzódása után, a mezolitikum idején indult meg az emberi megtelepedés, amelyet elsősorban a folyók és tavak környékén letelepedő vadászó-halászó-gyűjtögető életmód jellemzett. Ezek a korai közösségek hatalmas távolságokat jártak be az évszakok változását és az állatok vándorlását követve, a szigonyok és a csonteszközök pedig a túlélésük alapvető eszközeivé váltak.
A Kr. u. első évezred második felére a térség demográfiai és társadalmi szerkezete már jelentősen megváltozott, és a finnugor, valamint a balti törzsek állandó, megerősített településeket hoztak létre a vízi utak mentén. Az Indzers-tó partvidékén fekvő ősi temetkezési helyek egy nagyobb, kiterjedt népesség jelenlétét bizonyítják ebből a korszakból, akiknek a mindennapi élete szorosan összefonódott a környező erdők és tavak erőforrásaival.
Ez is érdekelhet
A lettországi ásatás része a „Belföldi vizek régészeti öröksége: szigetek és tóvidéki települések a lett tavakban” című, az állam által finanszírozott hároméves kutatási programnak. A 2025 és 2027 között zajló projekt célja az ősi szigeti települések és a víz alá került régészeti tájak komplex, multidiszciplináris feltérképezése.
A kutatók a következő lépésben a kerámiák, a szerves maradványok és az építészeti nyomok alapos elemzésével próbálják megérteni, hogyan működött a település, és miként alakultak ki a víz alatti kulturális rétegek. Az Indzers-tó esettanulmánya olyan módszertani tapasztalatokkal szolgál, amelyek alapjaiban határozhatják meg a jövőbeli balti víz alatti régészet irányvonalát.
