Jacques de Vitry XII. századi hitszónok, krónikás, jámbor püspök s nagyhatalmú bíboros írta le, milyen általános kép is él a női szentségről. Felsorolásában többek között megemlítette, hogy a szent nők Isten iránti epekedésükben ágynak esnek, az égi mámor miatt elnémulnak és érzéketlenné válnak, testük megmerevedik, és olyan súlyos lesz, hogy lehetetlen őket megmozdítani. A nő a szentséget átélheti, de elgondolni nem tudja – mondta több mint két évszázaddal később Jean Gerson francia teológus. Szerinte minden, nőtől származót fenntartással kell kezelni, és kétszer olyan szigorúan kell megvizsgálni, mint a férfi misztikusokét. Ez történt Avilai Szent Terézzel is, akit sokan támadtak, azzal gyanúsítva őt, hogy látomásai nem az Istentől, hanem az ördögtől valók. Jeles férfiak tanúságtételére volt szükség, hogy bizonyítsák Teréz misztikájának igaz voltát, és hogy végül halála után negyven évvel, 1622-ben szentté avassák. 

Az eksztázis (az ókori görögben eksztaszisz, vagyis kilépés, latinban extasis, vagyis önkívület) egy rendkívüli testi és tudati állapot. Az ilyen állapotba kerülő egyén az istenség jelenlétét érzi. Kilép önmagából, ugyanakkor befelé figyelve megtalálja önmagában a másikat. A transzba esett szinte elolvad, elalél az élményben. Gyakran a szerelmi eksztázishoz hasonlítják e jelenségeket. Az eksztázis idejére az azt átélő személy elveszíti a kapcsolatot a hétköznapi élettel, és nem képes kommunikációra más emberekkel.

A szent

Rómában, a Santa Maria della Vittoria-templom Cornaro-kápolnájában található a barokk művészet egyik legismertebb szobra, Bernini leghíresebb alkotása, a Szent Teréz eksztázisa. A szivárványszínben játszó alabástrom háttér előtt fehér márványba faragott nőalak Avilai Szent Teréz misztikus írót, a Sarutlan Karmelita Rend megalapítóját ábrázolja, aki a XVI. század elején Spanyolországban született. Tizennyolc éves korában vonult kolostorba, négy évvel később fogadalmat tett. A kolostori életet olyan komolyan vette, hogy a kemény önsanyargatás miatt többször súlyosan megbetegedett. 1553-tól kezdődtek misztikus látomásai, a hagyomány szerint 1571 és 1574 között élte át a szívsebzés élményét, amikor egy angyal az isteni szeretet tüzes lándzsájával döfte át a szívét. Ezt a bensőséges, intim pillanatot ábrázolja Bernini alkotása.

A szobor

A szobrász nem a kolostor falai között, hanem a mennyországot idéző térben, egy hatalmas felhőn félig ülve jeleníti meg a szentet átlényegült arccal, ernyedt tagokkal. Szeme lehunyva, szája félig nyitva. A belső élmény hatására ereje elhagyja, nem tudja magát megtartani, feje hátrahanyatlik. Jobb kézfeje ruhái redőibe veszik, bal keze, ugyanúgy ahogy bal lába is, ernyedten lóg. A vele szemben álló, vidám tekintetű angyal jobbjában nyílvesszőt tart, baljával Teréz ruhájának szegélyét tartja. Könnyed, elegáns mozdulatával mintha lángra lobbantaná az imájába mélyült Terézt. A test mozdulatlansága éles ellentétben áll a drapéria ábrázolásának mozgalmasságával, mely nagyon élénk belső lelki-szellemi tapasztalatra utalhat. Egy másik ellentét feszül az angyal szent felé nyílvesszőt célzó tudatos mozdulata és Teréz öntudatlan helyzete között. Bernini ezt többek között azzal éri el, hogy az angyal bal alkarjával meghosszabbítja a nyílvessző egyenes vonalát, és így egy aktív, lefelé és befelé irányuló átlós mozgással a szemünk előtt teremti meg az isteni és a földi találkozását, eggyé válását, ahol az „én” és a „te” közötti szakadék eltűnik. Isten, aki mindvégig ott van a lélekben, megsebzi őt jelenlétével, és a teljes önátadásra hívja.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. nyár számában olvasható.