Történelemhamisítás Ázsiában

A leigázó és a leigázott országok történelemfelfogásának különbözõségei
Bár a nemzetközi közvélemény viszonylag egységesen vélekedik Németország és Japán legújabb kori történelmi szerepérõl, a német és a japán közélet eltérõen viszonyul a XX. század elsõ felének örökségéhez. Németországban az agressziót és a holokausztot egyetlen felelõs politikai tényezõ sem kérdõjelezheti meg, Japánban viszont szalonképesek maradtak a szigetország történelmi szerepét újraértékelõ gondolatok. A délkelet-ázsiai országok egyöntetûen állítják: Tokió még mindig nem nézett szembe a birodalmi múlt bûneivel. A begyógyulatlan sebeket sorozatosan tépik fel azok a viták, amelyek a japán középiskolai történelemtankönyvek megjelenését kísérik. Legújabban egy japán hazafias szövetség által szerkesztett tankönyv szélsõségesen nacionalista hangvétele szítja az indulatokat. A japán belpolitika törésvonalai Japán és az általa leigázott országok történelemfelfogásának különbözõségei már több ízben vezettek heves összetûzésekhez. Az államközi konfliktus mögött a japán belpolitika törésvonalai húzódnak. 1995-ben Murayama Tomiichi, Japán szocialista miniszterelnöke nyilatkozataiban egyértelmûen állást foglalt “a múlt õszinte felvállalása” mellett: “50 év telt el a háború vége óta. Most, amikor a háború hazai és külföldi áldozataira emlékezem, szívemet elárasztják az érzelmek. […] Most, hogy Japán a békét és a bõséget élvezi, kezdünk megfeledkezni arról, mekkora áldás is a béke. A mi feladatunk, hogy közvetítsük a fiatal generációknak a háború minden borzalmát, hogy soha többé ne fordulhasson elõ ilyen tragédia. Úgy vélem, ha kezet fogunk – különösen a szomszédos országok népeivel –, biztosítani tudjuk a valódi békét az ázsiai-csendes-óceáni térségben. […] Most, a háború végének 50. évfordulója alkalmából vissza kell néznünk múltunkat, hogy tanuljunk a történelmi leckékbõl, és a jövõben ne tévedjünk el a béke és a jólét ösvényén. A nem túl messzi múltban Japán hibás politikát követve a háború útjára lépett, és a japán népet végzetes katasztrófába taszította. A gyarmatosító politikával és az agresszióval sok nép szenvedését és hatalmas veszteségeit idézte elõ. Ez különösen vonatkozik az ázsiai népekre. Remélem, ilyen hibák nem fordulhatnak elõ a jövõben. Elismerve a megcáfolhatatlan történelmi tényeket, kimondom, hogy mély bûntudatot érzek, és õszintén bocsánatot kérek. Engedjék meg, hogy kifejezzem valamennyi hazai és külföldi áldozatért érzett mélységes gyászomat. A háború végének 50. évfordulóján, mély bûntudatunktól vezérelve, Japánnak ki kell rekesztenie az önigazoló nacionalizmust, hogy a nemzetközi közösség felelõs tagja lehessen. […]”1 A szélsõségektõl való elhatárolódás azonban korántsem általános. A konzervatív Liberális Demokrata Párt több képviselõje pozitívan viszonyul a szigetország legújabb kori történelmi szerepének újraértékeléséhez. Sõt, bizonyos összefonódás is tetten érhetõ: a botrányos történelemtankönyv a Sankei Shimbun címû konzervatív napilap érdekszférájába tartozó Fusosha kiadóvállalat gondozásában jelent meg. A már említett hazafias szövetség 1996-ban jött létre, azzal a céllal, hogy helyreállítsa a japán nemzeti büszkeséget. Érvelésük szerint ugyanis a második világháború utáni történelemszemlélet kiölte az emberekbõl a nemzeti érzést. Elsõ akciójukkal a tokiói oktatási minisztérium által rendszeresített történelemkönyvek ellen léptek fel. A szövetség azt kifogásolta, hogy a tankönyvek megemlítik a gyarmati országok területén a császári hadsereg bordélyaiban prostitúcióra kényszerített – elsõsorban koreai és fülöp-szigeteki – nõk szenvedéseit. A hazafias szervezet az érintett fejezetek kivágását követelve egy saját szerkesztésû, a “legújabb tudományos kutatások” eredményeire támaszkodó tankönyv kiadását határozta el. A szövetség tizenegy fõs vezetõsége legnagyobb részt idõsödõ egyetemi professzorokból áll. Jellemzõ, hogy történészi végzettséggel egyikük sem rendelkezik. Ez a tény bizonyítja legjobban, hogy a szövetség tevékenységének semmi köze nincs a tudományossághoz. Érdekes, hogy a vezetõségben helyet kapott egy manga-képregény rajzoló is. Tajvanról már kitiltották az illetõt, mert egy háborús képregényében a katonai bordélyokba hurcolt nõket önkéntes prostituáltként ábrázolta. A Fusosha-tankönyv délkelet-ázsiai kritikája Az elmúlt hónapok során egy meglehetõsen széles koalíció lépett fel a Fusosha-tankönyvvel szemben. Kína és Tajvan, valamint az egymással szintén rendezetlen viszonyban lévõ Észak- és Dél-Korea egyaránt tiltakozik a történelemhamisítás ellen, és a fiatal generációk félretájékoztatásával vádolja a szigetországot. A Fusosha-tankönyv meglehetõsen új fényben tünteti fel Japán történelmi szerepét. A távol-keleti dominancia megszerzéséért vívott orosz-japán háborút (1904–05) a cári imperializmus elleni felszabadító harcként mutatják be. A szerzõk demagóg megfogalmazása szerint az “európai hatalmon aratott ázsiai gyõzelem” reményt adott az elnyomott népeknek. Korea annektálását (1910) a félsziget geopolitikai helyzetével indokolják. Véleményük szerint a nagyhatalmi vákuumban lévõ országot a “japán birodalom részévé válás” mentette meg a kínai és az orosz megszállástól. Azt meg sem említik, hogy a 35 évig tartó japán gyarmati uralom a koreai nép kegyetlen kizsákmányolásával járt együtt. Az egyetlen hivatalos nyelv a japán lett, és a koreai nyelv használatát megtiltották. A teljes asszimiláció érdekében mindenkinek japán családnevet kellett felvennie. A tankönyv állításai szerint a japán gyarmati kormányzat nagyszabású fejlesztésekbe kezdett: vasútvonalak és öntözõberendezések sora épült. Azt nem részletezik, hogy a japánok által eszközölt fejlesztések kizárólag a császári hadsereg mindenkori szükségleteinek kielégítését szolgálták. E sorok írója a dél-koreai Csedzsu-szigeten saját szemével láthatta a japán építkezések örökségét: a szántóföldeken sorakozó vasbeton repülõgép bunkerek és a tengerparti sziklafalba fúrt katonai alagútrendszerek emlékeztetnek a japán gyarmati uralom éveire. A szerzõk a császári hadsereg szárazföldi hadmûveleteit megelõzõ japán provokációkról sem írnak semmit. A Kína elleni agresszió (1937) kapcsán minden felelõsséget a megtámadottakra hárítanak. Ugyanakkor eltussolják azt a történelmi tényt, hogy a Nankingba bevonuló japán csapatok 300 ezer civilt gyilkoltak meg. A második világháborús japán expanziót (1941–42) Délkelet-Ázsia felszabadításaként értékelik. A szerzõk véleménye szerint az ázsiai népek “egyöntetûen támogatták” a britek és az amerikaiak elleni harcot. Azt nem részletezik, hogy a megszállt területek lakosságát kényszermunkára irányították. Csupán 1942-ben 750 ezer koreait kényszerítettek munkaszolgálatra, többségüket a japán szigetekre hurcolták. A kapituláció idején hozzávetõlegesen 2 millió 300 ezer koreai kényszermunkás dolgozott a szigetországban.2 A könyv nem említi azt a tisztázatlan incidenst sem, amelyben több mint 10 ezer koreai kényszermunkás vesztette életét. A kapitulációt követõen a Hokkaidóra hurcolt koreaiak elsõ csoportját a japán haditengerészet szállította volna vissza a dél-koreai Puszanba. A haditengerészeti állományba tartozó Ukishima Maru 1945. augusztus 22-én futott ki Honshu északi részérõl, de rövidesen letért a tervezett útvonalról. Honshu déli részén, Maizuru város partjainál a fedélközben robbanás történt, és a hajó azonnal elsüllyedt. A hivatalos álláspont szerint az Ukishima Maru egy amerikai tengeri aknának ütközött, de ezt a túlélõk kizártnak tartják. A japán kormány 1954-ben kiemeltette a roncsok egy részét, és a hajótestet hulladékvasként exportálta. A kiemelést végzõ munkások utólagos nyilatkozatai szerint a hajó fenéksúlyában 360 tonna követ találtak. Miként a témával foglalkozó Minjog 21 címû dél-koreai folyóirat megállapítja, a katasztrófa okait firtatva nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a halott munkások egy része titkos katonai építkezéseknél dolgozott.3 A Fusosha-tankönyv japán kritikája A délkelet-ázsiai tiltakozással párhuzamosan több japán civil szervezet is fellépett a történelemhamisítás ellen. A baloldali értelmiség a második világháború demagóg ismertetését kifogásolja.4 A háborús években a japán kormányzat és a katonai vezetés a szigetország hadba lépését az “ABCD országok” gyûrûjével indokolta. A korabeli álláspont szerint az Egyesült Államok (A), Nagy-Britannia (B), Kína (C), és Hollandia (D) elszigetelte Japánt. A szigetország a “gazdasági blokád” miatt kényszerült a hadba lépésre. A Fusosha-tankönyvnek a “Japánt sarokba szorító gazdasági blokád” címû alfejezete egy az egyben átveszi a háborús idõk érvrendszerét. A szerzõk hamisítása szerint a katasztrofális kõolajhiánnyal küzdõ szigetország önhibáján kívül sodródott a háborúba: Japán és az Indonéz-szigetek kõolaj kitermelését ellenõrzõ Hollandia tárgyalásai megszakadtak. Így a szigetország körül bezárult az ABCD országok gyûrûje. Azt nem említik, hogy a kõolaj a kínai szárazföldön zajló agresszió folytatásához kellett. A Fusosha-tankönyv a háborús idõk érvrendszerén túl a korabeli retorikát is alkalmazza. A japán csapatok hatalmas veszteségeit hõsi eposzként írják le: “Augusztusban [1942] az amerikai csapatok partra szálltak a Guadalcanal-szigeten (Salamon-szigetek). A japán helyõrség reménytelen harcokat vívott. 1943 februárjában a japán csapatokat visszavonták a szigetrõl. Az Attu-sziget kétezer fõs helyõrsége azonban folytatta az ellenállást. A japán katonák lõszerkészletei és rizstartalékai kifogytak, mégis szembeszálltak a 20 ezer amerikai tengerészgyalogossal. A japán erõk Új-Guineától a Mariana-szigetekig becsületben haltak meg. Nem adták meg magukat az ellenségnek.”5 A tankönyv idézi a háború utolsó hónapjaiban öngyilkos bevetésre induló fiatal katonák fennmaradt feljegyzéseit is. Az egyik idézet egy 19 éves fiatalember búcsúlevele, amelyet húgához írt: “Minden nap félned kell a légitámadásoktól. Bátyád egy ellenséges repülõgép-anyahajóba csapódva fogja ezt megbosszulni. Amikor Fumikóval [az idõsebb lánytestvérrel] a gyõzelem dalát fogod énekelni, nagyon boldog leszek.”6 A következõ idézet egy 23 éves fiatal férfi búcsúlevelébõl származik. A támadásra induló katona hátrahagyott sorai hatalmas elszántságra vallanak: “Az otthonom. A barátaim. Lemondok önmagamról és vágyaimról, hogy megvédjem a nemzetet. Az örökkévalóságnak szentelve magamat indulok a támadásra. Lelkem vissza fog térni hazámba. Bár testem a cseresznyevirághoz hasonlóan lehull, vissza fogok térni a földre. Örökké védelmezni fogom hazámat.”7 A szerzõk célja alighanem visszaigazolódik: a tankönyvet forgató középiskolások a szigetország második világháborús részvételére elkerülhetetlen kényszerûségként, a csendes-óceáni harcokra honvédelemként fognak emlékezni. A halálra készülõ fiatalok utolsó sorait összeszoruló szívvel fogják olvasni. Jegyzetek 1 Az idézett beszéd teljes terjedelmében olvasható a www.mofat.go.kr oldalon. Továbbá Murayama miniszterelnök állásfoglalásáról bõvebben: Wakamiya Yoshibumi: The Postwar Conservative View of Asia. LTCB International Library Foundation. Tokyo, 1999.pp.253–58, 260–61. 2 A témáról bõvebben: Fukuoka Yasunori: Koreans in Japan: Past and Present. In: Saitama University Review. Vol.31, No.1. 3 Forrás: Kim Ji Hyung: Maichuru aphpada’e suchang’twen chosonin 1man myong. (A maizurui tengerben nyugvó 10 ezer koreai.) In: Minjog 21. 2001/4.pp.38–45. (koreaiul) 4 Fuwa Tetsuzo, a Japán Kommunista Párt Központi Bizottságának elnöke az Akahata címû pártlapban részletesen elemzi a Fusosha-tankönyv állításait: Fuwa Tetsuzo: Can we tolerate education which indoctrinates children into believing that Japan fought a just war? – On the core issue of ’New History Textbook’ In: JCP daily Akahata. July 15, 2001. 5 Idézi: uõ. 6 Idézi: uõ. 7 Idézi: uõ.