A Spórolászati Párttól az otthon eldugdosott bankókig

A spórolás nemcsak a családok, hanem egy egész ország gazdasági ügye volt, ezért a mindenkori kormányok többször is takarékoskodásra ösztönözték a lakosságot. Volt, aki otthon rejtegette, más takarékbetétkönyvbe fektette megtakarítását, ám sokak szenvedtek a 20. században az infláció vagy éppen a hiperinfláció hatásaitól. Egyesek csak nevettek a spórolás propagálóin, mások végig túlórázták az életüket. Vajon megérte? Valóban lehettek a „fillérekből milliók”?

Családi magánügyből politikai cél

Az ember már a történelem előtti időkben is biztos helyen szerette volna tudni felhalmozott javait. Ez leginkább az otthont, különösen annak valamely rejtett zugát jelentette – függetlenül attól, hogy magukról az illető által megtermelt javakról, avagy később a pénzről volt szó.

Európában – habár az első európai bank már 1157-ben megalakult Velencében – az újkorig kellett várni arra, hogy a lakosság szélesebb rétegei számára is elérhető legyen a pénz takarékpénztárakban való, az otthonnál is biztonságosabb elhelyezése

Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.

Magyarországon az otthoni felhalmozásnak mélyen a paraszti életmódban gyökerező hagyománya mind a mai napig él. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tartottunk volna lépést a nyugattal. Már a szabadságharc előtt, 1840-től volt lehetőség a Pesti Első Hazai Takarékpénztárban összeget elhelyezni, úgynevezett „betéti könyvecskék” formájában, amely kamatozott is.

Hazánkban az 1886-ban megnyílt, nyugati mintájú Postatakarékpénztár volt az első állami intézmény, amelyben a lakosság nehezen megkeresett pénzét nem csupán biztonságban tudhatta, de a kamatozás révén értéke növekedésére is számíthatott. Habár az ügyfelek többsége esetében nem lehetett szó komoly összegekről, a szolgáltatás igen népszerűvé vált.

A 20. század elején már széles körben elterjedtek voltak a Magyar Királyi Postatakarékpénztár füzetei, amelyekben az ügyfelek vezették megtakarításaikat: bélyegek jelképezték az egyes befizetett összegeket. Az első világháború volt az első nagy megrázkódtatás, amely keresztülhúzta sokak terveit megtakarított pénzükkel. A háború és az összeomlás káosza után az 1892-ben bevezetett osztrák–magyar korona szinte teljesen elvesztette értékét, így a kis összegű takarékok okafogyottá váltak.

Hasonló volt a helyzet a második világháborút követően: a koronát 1927-ben felváltó, eddigre azonban már elértéktelenedő pengőben összegyűjtött vagyonok a hiperinfláció idején pillanatok alatt váltak semmivé. A sorozatos csalódásokról, hiábavaló takarékoskodásokról könnyen elképzelhető, hogy jelentős hatással voltak a magyar emberek körében népszerű szemléletre, miszerint „az a tiéd, amit megeszel, megiszol” – azaz a takarékoskodás helyett érdemesebb addig felélni a pénzt, amíg értékkel bír.

A gazdasági környezet csupán az egyik alakítója volt a takarékoskodási szokásoknak. Minden korszaknak megvoltak a mának muzsikáló tücskei és a holnapnak szorgoskodó hangyái. A takarékossági lehetőség, képesség és hajlandóság sok tényezőtől függött. A felhalmozást – ahogyan az Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből Magyarországon a második világháborútól az ezredfordulóig című könyvéből kiderül – befolyásolta a jövedelem nagysága, a foglalkozási viszonyok és az öröklött vagyon léte, nagysága. 

A pénzzel való bánásmód mindemellett nemcsak egy család ügye volt, egy ország gazdaságára is hatással volt, hogyan viszonyultak a háztartások anyagi javaikhoz. A 19. század végétől – szintén nyugati mintára – a hazai vezetés is jónak látta a takaréklehetőségek igénybevételére nevelni a népet, már a közoktatásban elkezdve. Az első iskolai takarékpénztárt 1875-ben, Szabadkán hozták létre. Habár még Deák Ferenc és Trefort Ágoston is az iskolai takarékosságra nevelés híve volt, a program az általános közöny miatt hamar elhalt.

Viccelődők és bélyeggyűjtők

A 20. század politikai és gazdasági elitjei is elmesélték a saját történetüket a spórolás fontosságáról. A politikusok elképzelései azonban gyakran futottak bele a valóság pofonjába. A vicclapok sem hagyták ki azt a ziccert, hogy a felülről jövő, életszerűtlen elképzelésekről, vagy éppen a hétköznapok furcsa megoldásairól lerántsák a leplet.

A Borsszem Jankó 1920. augusztus 1-i számában Teleki Pál miniszterelnök felhívására „válaszolt” a lelkes szerző: „Én már, kérem, régóta spórolok. Már születésem előtt spóroltam, tudniillik 3 hónapot, mert koraszülött lettem.”

A szerző a politikusok elé is görbe tükröt állított: „Megalapítottam a „Spórolászati Pártot”, amelynek magam voltam az egyedüli tagja, mert a többit megspóroltam. Tízévi keserves küzdelem után az én pártom került uralomra és miniszterelnök lettem. Hogy spórolási terveimet megvalósíthassam, megalapítottam a spórolászati minisztériumot és költséget nem kímélve, mintegy százmilliót utaltattam ki spórolászati propagandámnak automobillal egybekötött terjesztésére.” Mikor már az egész országot megtanította spórolni, nem volt többé életcélja: „csalódottan fölmentem az ötödik emeletre, hogy levessem magam. Meggondoltam: lementem a másodikra és onnan ugrottam le. Így legalább megspóroltam három emeletet.”

Az élcelődés mellett a tudatos takarékoskodásra való nevelésre irányuló kísérletek is folytatódtak: az 1927-es takarékossági világnap apropóján több figyelemfelkeltő akciót is indítottak az iskolákban, azonban a kezdeményezés nem eredményezett nagy sikert.

A takarékosság népszerűsítése a szocialista korszakban érte el zenitjét, amikor a propaganda a takarékossági mozgalmakban és kampányokban valamennyi korosztályt – már a 14 éveseket is – spórolásra szólította fel. A lakossági takarékbetétállomány 1950-ben 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd, 1987-ben pedig már 286 milliárd Ft-ot tett ki. Úgy tűnik, egyre többeknek sikerült jövedelemtöbbletre szert tenniük. Ugyanakkor a jövedelemfelhalmozás hatalmas erőfeszítésekbe és rendkívül sok túlórába került.

A Magyar Ifjúság 1970-es cikke szerint a takarékoskodók száma milliósra volt tehető. A félretett pénz kezelésére a pénzügyi megoldásoknak valóságos arzenálja kínálkozott: iskolai takarékbélyeg, ifjúsági takarékbetét, kamatozó, nyeremény- és gépkocsinyereménybetét- könyv, Kölcsönös Segítő Takarékpénztár stb. A cikk szerzője szerint a több mint 40 milliárd forintos hazai takarékbetétállomány is azt bizonyítja, hogy sokan magukévá tették az 1970-es takarékossági világnap jelmondatát, miszerint „Takarékosság – gondtalanabb élet!”

A mozgalom célja nemcsak a félretett összegek feltornázása volt, legalább ekkora figyelmet fordítottak a nevelésre is.  A kádári ifjúságpolitika eltökélt volt abban, hogy a takarékoskodás a munkahelyeken és otthon egyaránt „a fiatalok vérévé váljék”, hogy tudják a filléreket is megbecsülni, hiszen – mint mondották – „a fillérekből lesznek a milliók”.

A takarékbélyegek iskolai gyűjtése 1953-ban indult el, és egész nemzedékek spórolási szokásaira volt hatással. A program a rendszerváltást követően, 1992. szeptember 1-jével szűnt meg.

Hogyan neveltek takarékosságra a porosz királyok? Hány százalék volt a magyarországi takarékbélyegek kamata az ötvenes években? Melyek voltak az otthon tartott pénzösszeg igencsak kellemetlen következményei? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)