Így ünnepeltek a fronton

2010. december 24. 09:11

Szögre akasztották a fegyvert, dalokra gyújtottak, hangosan kurjongattak és még ajándékokkal is ellátták egymást, sőt, futballmérkőzést játszottak december végén a lövészárkok ellentétes oldalán küzdő katonák. A legtöbbször szó szerint fizikai összeborulásra - ha csupán ideig-óráig is - csak a karácsony szent ünnepe teremtett lehetőséget.

Korábban

Mire a levelek lehullottak, a katonák ugyanott voltak, ahová néhány hónappal korábban kivezényelték őket, igaz, ekkora Németország már lerohanta Belgiumot és megkezdte Franciaország megszállását, novemberben azonban por került a harci gépezetbe, s egy több hónapon át tartó, idegfeszítő állóháború vette kezdetét.

Ebbe egy rövid időre csak az ünnepek hoztak némi pauzát, amely karácsonyi tűzszünetként égett a köztudatba. A nem hivatalos, széleskörű, protest jellegű tűzszünet kvázi-mitikus jellegének kissé ellentmond, hogy éppen a napokban látott napvilágot egy új elmélet, miszerint az 1914-es karácsonyi béke korántsem volt elszigetelt jelenség, s a későbbi években – ugyan sokkal kisebb mértékben, de – ugyanúgy elhallgattak a fegyverek. Thomas Weber, a Hitler első háborúja című könyv szerzője szerint a fraternizáció a katonák magánakciója felett napirendre nem térő parancsnokok kemény szavú rendreutasítása után is tartott.

Ezt támasztja alá egy kanadai származású, a franciaországi Vimy-hídnál szolgálatot teljesítő veterán elbeszélése is. Ronald MacKinnon a 17. bajor tartalékos gyalogezreddel ápolt bensőséges viszonyt, amelynek tagjaival "békeidőben" szót és cigarettát váltott. Érdekesség, hogy a közelben állomásozott a 16. bajor „List” tartalékos gyalogezred is, Adolf Hitlerrel a soraiban, bár karácsonykor ők sem teljesítettek szolgálatot. A karácsonyi béke szelleme óvatos becslések szerint 100 ezer brit és német katonát érintett meg a nyugati fronton, a parancsnokok legnagyobb megdöbbenésére pedig nem egyszer előfordult, hogy a férfiak élelmiszerrel és ajándékokkal emlékeztették egymást az otthon kihunyóban lévő melegére.

A karácsonyi béke előzményei közül kiemelkedik a 101 brit szüfrazsett asszony által aláírt Nyílt Karácsonyi Levél, valamint XV. Benedek pápa felszólítása, amelyben a katolikus egyházfő figyelmeztet: „legalább azon az éjjelen hallgassanak el a fegyverek, amikor az angyalok énekelnek”. Ugyan hivatalosan mindkét kezdeményezést lesöpörték az asztalról, a katonák körében kedvező fogadtatásra talált az elképzelés, bár erősen kérdéses, hogy ezek egyáltalán eljuthattak-e hozzájuk.

Az első békemotívum a németek nevéhez fűződött, akik Belgiumban, Ypres tartományban feldíszítették a lövészárok körüli területet, gyertyákat gyújtottak, karácsonyfát díszítettek és énekeltek. Erre válaszul a britek is rázendítettek a maguk karácsonyi dalaira, a „senki földjén” pedig ajándékokkal (élelmiszer, dohány, alkohol, különböző szuvenírek, úgy mint gombok, sisakok) lepték meg egymást a katonák. A tüzérségi ágyúk némaságukkal tüntettek, miközben alkalom nyílt az elesettek holttesteinek összegyűjtésére, eltemetésére.

A következő évben a szövetséges parancsnokok – látva a hol csak szentestére kiterjedő, hol egészen az újév első napjáig elhúzódó tűzszünet „sikerét” – nyomatékkal utasították az alattuk állókat, hogy eszükbe ne jusson megismételni az egy évvel korábbi skandalumot. A tiltás azonban nem vezetett eredményre, bár az 1914-et követő évek karácsonyi tűzszünetei jóval sporadikusabbá, ad hoc jellegűvé váltak.

1914 emléke 1915-ben még élénken élt, ekkor is történt ajándékozás, össznépi dalolás, sőt, egy futballmeccsre is sor került a franciaországi Laventie falu közelében, ötven-ötven ember részvételével – emlékezett vissza a 2001-ben, 106 évesen elhunyt brit veterán, Bertie Felstead. „Hello Tommy, hello Fritz” – hangzott az üdvözlés, a katonák kezet ráztak, majd jöttek az ajándékok: német sör, kolbász, gomb, hús, keksz, minden, ami az embereknél volt. A játéknak egy brit szakaszvezető vetett véget, aki visszaparancsolta a katonákat a lövészárkokba, majd fennhangon kijelentette: „a hunokkal harcolni, nem pedig barátkozni kell”.

A hatóságok minden erővel azon voltak, hogy a közvélemény ítélőszéke előtt a fraternizáció leghaloványabb látszatát is elkerüljék, ezzel pedig elhárítsák a morális vereséget kiáltók vádját, jóllehet, a brit újságok sorra jelentették meg a német és brit katonák barátságát ábrázoló képeket és rajzokat. A háborús gépezet elszabadulása, a katonák végtelen elcsigázottsága 1916-1917-re már olyan mélyen gyökerező, kipusztíthatatlan gyűlöletet plántált az emberekbe, hogy a tűzszünet – akár egyetlen napra is – szinte teljesen elképzelhetetlenné vált. Egy-egy üdítő példa azonban ezekben az esztendőkben is akadt, mint ahogyan azt MacKinnon beszámolója és Weber bizonyítékai is tanúsítják.

A karácsony később, a második világháború alatt is mindenütt visszafogott volt, de a katonák igyekeztek a körülményekhez képest méltóképpen ünnepelni. A karácsonyi dalok és öröménekek elterjedtek voltak, csakúgy mint a pantomim-előadások és a különböző színházi játékok; a katonák asztalokat toltak össze, függönyként lepedő szolgált, máshol rögtönzött koncertet adtak, vagy éppen gramofon szólt. Ajándékozásra csak ritkán került sor, a nélkülözésben a katonák a legkisebb meglepetésnek is földöntúli boldogsággal örültek. Mindkét világháborúra jellemző, hogy a legtöbb ajándék házi készítésű volt, a harisnyák, a ruhák, még a játékok is. A meglepetés varázsa egy csapásra elillant, amikor az angol Ellátásügyi Minisztérium 1941-ben rendeletben tiltotta meg a kiskereskedőknek, hogy „az üzlettulajdonosok beleegyezése nélkül ajándékozásra csomagolópapírt használjanak”.

A helyzet azonban később sokat romlott. Sok amerikai család számolt be a postai csomagok eltűnéséről, ami naponta százszámra történt, de ha meg is érkeztek az ajándékok, akkor is több hónapos késéssel vehették kezükbe a címzettek. Az Amerikai Postaszolgálat ezért úgy döntött, hogy időkeretet (szeptember 15-október 31) állapít meg a karácsonyi ajándékok feladásának időben való megérkezése érdekében. Akik nem akarták a véletlenre bízni, azoknak ott volt az amerikai Haditengerészeti Liga által New Yorkban felállított önkéntes vásárlói szolgálat; a haditengerészeknek csak el kellett küldeniük a beszerezni kívánt termékeket a megvásárláshoz szükséges apanázzsal együtt, a patrióta polgárok pedig tették a dolgukat, s elküldték a kért árut.

A nem éppen hétköznapi körülmények ajándékozási szokásairól tanúskodik Alfred Baker, a Királyi Tüzérség egyik Távol-Keleten szolgáló, majd a szingapúri Changiban és Pápua Új-Guineában raboskodó tagjának visszaemlékezése. A lövész a Halálvölgyben egy misszionáriussal való találkozását idézi fel, aki néhány szál cigaretta és szivar társaságában egy lófejet ajándékozott a katonának. Baker végül – a fokozódó légitámadások szorításában– társaival 1943 karácsonyán fogyasztotta el a jobb sorsra érdemes négylábú levágott testrészét. A londoni Háborús Birodalmi Múzeum gyűjteményébe került egy 11 éves brit kisfiúnak a frontra induló nővére számára készített karácsonyi csomagja, köztük egy miniatürizált barázda és egy traktor utánfutó, mindez kézzel készítve, újrahasznosított anyagokból.

A nélkülözés természetesen az ünnepi menü lerövidülésével is járt. Az olasz fronton szolgáló John Albert Luxford például arról számol be, hogyan sikerült egy farmról malacot lopniuk, miután Itália déli felén a kanadai katonák megelőzték őket, s az útjukba kerülő összes pulykát rekvirálták. Dél-Ázsiában a briteknek a nepáli gurkák siettek a segítségükre, akik szarvast lőttek, megfőzték és megfüstölték, majd karácsonyi ajándékként a katonáknak adták – ez éles váltás volt a marhahúskonzerveken és kekszeken élő férfiak számára. Az amerikai tengerészgyalogosok 1942 karácsonyán a csendes-óceáni Guadalcanalban mindössze egy friss narancsot és egy pofa sört kaptak.

Valamennyi öröm a németországi Barth melletti Stalag Luft I. hadifogolytáborban sínylődőknek is jutott. 1944 karácsonya előtt egy nappal például vonósok játszottak, majd szenteste megengedték, hogy a katolikusok és a protestánsok misét tartsanak. Reggelire bécsi kolbász és krumpli, estére pedig pulyka, csokoládés sütemény, répa, krumpli és kávé járt, amit a Nemzetközi Vöröskereszt juttatott el a szövetséges katonáknak.

Ha más nem is maradt, legalább képeslapokkal tudtak üzenni a fronton harcolóknak otthon maradt szeretteik. Az iparág erejéről mindent elmond, hogy George Burkhardtnak, az Üdvözlőkártya Ipar nevű szervezetnek sikerült kilobbizna az Egyesült Államok hadba lépése után az amerikai Háborús Minisztérium által hozott, a papírgyártás 25 százalékos visszafogását előirányzó döntése ellenére a papírlapok üdvözlőlapokra való felhasználását. Ezek a kártyák színesek, humorosak, patrióta szelleműek voltak és az összetartozás eszméjét erősítették.

A közkedvelt témák közé tartozott az „Amerikai Anya" motívum, a cím pedig „Mérföldeken át”-tól a „A szabadság földjén” keresztül a családtagok megnevezéséig sokféle formát ölthetett. Az üdvözlőlapokat sokszor állították a propaganda szolgálatába. A britek például 1944 karácsonyán egy olyan lapot terjesztettek a nácik által megszállt Dániában, amelyen a következő felirat állt: „Boldog karácsonyt kívánnak a szövetségesek”, alatta egy karácsonyfa, amelynek legfőbb ékessége egy a nyakánál felakasztott mini Adolf-Hitler bábu volt.