Sztálin döntött Horthy II. világháború utáni sorsáról

2016. február 5. 16:30 Bern Andrea

1944. október 15-én Horthy Miklós kiugrási kísérlete kudarccal végződött. A tervről már napokkal korábban értesült a német külügyminisztérium titkosszolgálati osztálya, így Budapest stratégiai pontjai néhány óra alatt német és zöld inges magyar egységek kezébe kerültek. Estére a kormányzó csupán a személyes védelmét ellátó, nagyjából 300 testőre felett rendelkezett. Ez az alakulat vette fel október 16-ára virradó éjszaka a harcot a várat támadó német páncélosokkal. Az értelmetlen tűzpárbajnak hajnali 6 óra körül a kormányzó vetett véget, aki beleegyezett abba, hogy „német védelem alá” helyezze magát. Utolsó, életben lévő gyermeke, a proklamáció napján német fogságba esett Miklós életével zsarolva Edmund Veesenmayer teljhatalmú budapesti német megbízott ezután rávette a lemondásra és kiáltványa visszavonására, Lakatos Géza kormányának felmentésére és Szálasi Ferenc miniszterelnöki kinevezésére. Ezt követően családjával együtt – hivatalosan „német oltalom” alá helyezve, gyakorlatilag fogolyként – a Harmadik Birodalom területére szállították.

Korábban

Veesenmayer ígérete szerint ifj. Horthy Miklósnak Bécsben kellett volna csatlakoznia hozzájuk, ez azonban nem történt meg. A vonatút végállomása Weilheim volt, ahonnan autóval vitték őket az alsó-bajorországi Schloss Hirschbergbe.

A festői szépségű Haarsee neobarokk kastélyát a nemzetiszocialista német állam 1943-ban foglalta le. A hely a Waldbichl nevet kapta, és „állami” vendégfogadóvá minősült. 1944 őszén fenyőágakkal és terepszínű festéssel álcázták, és szögesdróttal kerítették körül. Izolált sziget volt ez ekkor a lángoló Európa közepén. Hivatalosan nem tartózkodott benne senki. SS őrségének parancsnoka, Oberführer Georg Klein a Reichsicherheithauptamt (RSHA) nyilvántartása szerint 1944 szeptemberétől „ismeretlen helyen” teljesített szolgálatot. Posta nem érkezhetett a kerítésen belülre, és nem is juthatott ki rajta. A háború végjátékából a Horthy család hónapokig szinte semmit nem érzékelt. Az élet monoton volt Hirschbergben, az ellátás egyre rosszabb lett, az ételválaszték szűkült, és kevesebb lett, a szobák a koksz fogyatkozásával párhuzamosan mind hidegebbé hűltek. Viszont talán az egyetlen épülete lehetett ez Németországnak, amelynek lakói 1944–1945 telén egy percig nem voltak életveszélyben. Hallották a fejük felett elhúzó szövetséges bombázókötelékeket, következtettek belőle arra, hogy a környező városok romokban állnak, de hogy ez valójában mit jelentett, azt naplófeljegyzéseikből ítélve láthatóan el sem tudták képzelni.

Válasz nélkül maradt levelek

1945 januárjában, elhajtott méneseit követve Németországba érkezett Horthy Jenő, a kormányzó öccse, és nem sokkal azután, hogy lovait illetően vitába keveredett egy SS-alakulattal, ő is csatlakozott Schloss Hirschberg lakóihoz.

Április végén a német őrség elmenekült, és megérkeztek Waldbichlba a 7. amerikai hadsereg 36. hadosztályának első katonái. Horthy Miklóst a göppingeni hadseregparancsnokságra vitték, és ott letartóztatták. Ekkorra már eldöntött tény volt, hogy a magyar kormány nem kéri kiadatását a szövetségesektől. A kérdésben Sztálin mondta ki a döntő szót a magyar fegyverszüneti delegációnak: nem kell háborús bűnösként eljárni a volt kormányzó ellen, mert „öregember az már és mégiscsak fegyverszüneti ajánlatot tett 1944 őszén”. A mondatot feltehetően pragmatikusabb okok ihlették: a generalisszimusznak nem állt érdekében, hogy Horthy mártírrá váljék. A volt magyar államfőt négy nappal később hadifogolyként átszállították a 7. hadsereg augsburgi vizsgálati osztályára. Feltehetően ki is hallgatták, jegyzőkönyv azonban nem maradt fenn ebből az időszakból. Itteni fogsága idején levelek és memorandumok útján a győztes hatalmak több vezető politikusával is megpróbálta felvenni a kapcsolatot. Írt VI. György királynak, Winston Churchill angol miniszterelnöknek és Harry S. Truman amerikai elnöknek. A brit külügyminisztérium C (központi) osztályán ennyit fűztek leveleihez: „Úgy ír […] mintha még a magyar nemzet és kormány képviselője volna. Ez természetesen teljes tévhit a részéről.”

Bern Andrea teljes cikkét keresse a Múlt-kor téli számában