Japán és Korea konfliktusai
2002. május 16. 17:48
A két hét múlva kezdődő futball-világbajnokság házigazdáinak lelkes együttműködése történelmi távlatokból inkább különösnek számít ellenségeskedésekben bővelkedő szomszédságuk fényében.
Pedig a felkelő nap országának lakói tulajdonképpen sokat köszönhet(né)nek a Koreai-félszigeten élőknek. Ha mást nem, hát azt, hogy az őslakók annak idején Koreán keresztül is érkeztek, mi több, az időszámításunk körüli évszázadokban a Koreai-félsziget népessége közvetítette Japánba a kínai civilizációt, például az öntözéses rizstermesztést, de a 3-4. századtól a konfucianizmust és a buddhizmust is. Igaz, egyfajta ellentételezésként már a 4. századtól számos japán katonaember "képviselte" országát azokban a viszályokban, amelyeket a félszigeten akkoriban osztozkodó három törzsszövetség vívott egymással és a fennhatóságát a területre kiterjeszteni szándékozó kínai uralkodókkal. Az ország 668-as egyesítését követően aztán e zsoldosok kiszorultak Koreából, "mindeközben azonban számos képzett koreai is (köztük nagyszámú szerzetes) áttelepült a szigetországba, ahol fontos szereplőivé lettek a 7. századi kulturális fellendülésnek" - olvasható az egyik legnagyobb angol nyelvű japán enciklopédiában, a Kodanshában.
Az ezt követő, békésebb századok egyhangúságát a harcias japánok törték meg: a 13. századtól rendre japán kalózok fosztogatták végig a félsziget partvidékét. Távlatos gondolkodásukra mi sem volt jellemzőbb, mint hogy nemcsak a kezük ügyébe eső anyagi javakat hajózták be, hanem rendszerint az összegyűjthető kézműveseket (aranyműveseket, keramikusokat, építészeket) is. Tehették, mivel a koreai uralkodók figyelmét az 1260-as évektől kezdődően igencsak lekötötte az ország iránt egyre komolyabban "érdeklődő" - a szomszédos Kínában akkoriban hatalomra került, Európában a velencei Marco Polo vendégül látásáról elhíresült - mongol Kubiláj kán. Azért tegyük hozzá: amikor 1274-ben és 1281-ben a mongol-kínai uralkodó két ízben is - sikertelenül - megtámadta Japánt, seregében koreai hajók is feltűntek - igaz, ma ezt (a koreai) történészek többnyire a vazallusi kényszerrel magyarázzák. Ez azonban csak futó kaland volt az ettől kezdve hosszú évszázadokig inkább a kínai "érdekszférába" tartozó Korea részéről. Jó három évszázaddal később ugyanis megint Keletről jött a támadás. A Japánt 1590-ben egyesítő Tojotomi Hidejosi akkori terveiben Ázsia nagy részének (Indiát is beleértve) meghódítása szerepelt (volna), amit Koreával kezdett. De partra szállva hiába szerezte meg néhány hét alatt a szárazföldi fölényt, tengeren az időközben a páncélos hajók prototípusát feltaláló, nem mellesleg Kína támogatását is élvező koreaiak bizonyultak ügyesebbnek. A japánok 1592-től így is hat esztendeig pusztították több hadjáratban az országot, és amikor távozni kényszerültek, folytatták a korábban már ismertetett, bevált "agyelszívás" gyakorlatát. Igaz, a következő japán uralkodó utóbb bocsánatot kért Koreától, és a legtöbb elrabolt kézműves hazatérhetett.
Az ezt követő több mint 250 év mindkét ország életében a külföld előli bezárkózás időszaka volt. E téren Japán ellenállása tört meg előbb, mivel amerikai hadihajókkal, az akkor szokásos "ágyúnaszád-diplomácia" módszerei szerint, 1853-ban arra kényszerítették, hogy nyissa meg kikötőit, és kössön - meglehetősen előnytelen - kereskedelmi szerződéseket a nyugati hatalmakkal. Az ezt követő évtizedben a szigetországban látványos politikai és gazdasági fejlődés ment végbe, minek következtében "Japán fokozatosan modern nemzetállammá és imperialista hatalommá vált, aminek egyik első áldozata éppen Korea lett" - foglalja össze a 19. század második felének eseményeit Lionel Babicz, a jeruzsálemi egyetem professzora a francia nyelven nemrég megjelent Japán-Korea: a testvérellenségek című tanulmányában.
Mindeközben Korea ismét csak megérett a prédaszerepre: az egymással versengő franciák és amerikaiak elől 1876-ban a japánok halászták el a Koreai-félsziget feletti uralmat. Méghozzá úgy, hogy azóta közmondásossá lett tanulékonyságukat megcsillantva, szinte lekopírozták azt, ahogyan két évtizeddel korábban velük szemben jártak el. A hadihajók által blokád alá vett Korea hamar megadta magát, és aláírta az 1858-as brit-japán szerződésnek a helyzetre adaptált változatát. Ez különleges jogokat biztosított a felkelő nap országának polgárai számára koreai kikötőkben, árucikkeik előtt pedig megnyitotta az utat az ország belsejébe. Az "egyezmény" hatása is hasonló lett: a japánellenes mozgalmak mellett beindult a koreai "felvilágosodásnak" nevezett modernizációs folyamat is.
Ám ez csupán az első lépés volt ahhoz, hogy megtörjék a félszigeten a középkor óta hagyományosan érvényesülő kínai orientációt. Az 1894-1895-ös kínai-japán háborúban hivatalosan is megszűnt Peking hajdani befolyása, egy évtizeddel később a szintén Korea miatt kitört orosz- japán fegyveres konfliktusban pedig már az egyre erőteljesebb moszkvai érdeklődést szorították vissza. Az ez utóbbit lezáró portsmouthi egyezménnyel tulajdonképpen nemcsak a cár, hanem az egész nyugati világ elismerte Japán jogait arra, hogy "irányítsa, védelmezze és felügyelje" Koreát.
Mindennek persze számos "belpolitikai" előzménye és következménye is volt. A japán hadsereg már az 1880-as évektől kezdve több alkalommal beavatkozott koreai belső válságokba, 1895 szeptemberében egyértelműen Tokióból irányították az oroszbarátsággal vádolt Ming királyné meggyilkolását. De ennél is nagyobb vihart kavart az orosz-japán háborút követően aláírt, a félszigetet japán protektorátussá lefokozó szerződés. Bár a történetírás mindig hangsúlyozta, hogy a koreai uralkodót és a kormányt erővel vették rá az aláírására, az 1990-es évek eleje óta tudni lehetett, hogy ennél is nagyobb jogsértés történt. Az akkor előkerült - és azóta tudományos konferenciákon bemutatott - eredeti dokumentumokból egyértelmű lett, hogy igaz, amit (a magát néhány évvel azelőtt császárrá nyilvánító) Kodzsong koreai uralkodó élete végéig állított: őt még kényszerrel sem tudták rávenni a szerződés hitelesítésére, ezért az aláírását jelentő pecsétet hamisították.
Korea azonban japán kormányzót kapott, méghozzá a hazájában korábban négyszer is miniszterelnökösködő, "japán Bismarckként" emlegetett Ito Hirobumi személyében. A már említett Kodzsong császár ugyan 1907-ben az akkor ülésező második hágai békekonferencián titkos küldöttei útján megpróbált segítséget kérni a nyugati hatalmaktól, ám az ügy kitudódott, az uralkodót lemondatták, és három évre rá Japán véglegesen bekebelezte az országot.
Az ezt követő 35 évet Koreában a két ország kapcsolatának legsötétebb időszakaként tartják számon. Japán klasszikus gyarmatosítóként nyersanyagforrásává és árucikkeinek felvevőpiacává tette az ásványi kincsekben bővelkedő országot, politikai értelemben pedig lényegében csendőrállamot hozott létre a félszigeten: felfüggesztette a szólásszabadságot és a gyülekezési jogot, az összes politikai szervezetet és sajtóterméket betiltotta, kötelezővé tette a japán nyelv oktatását és tiltotta a koreai használatát. Nem csoda, hogy Kodzsong császár 1919. március elsején tartott temetése több százezres tüntetéssé és felkeléssé fajult, és a japánoknak két hónapjukba került, hogy vérbe fojtsák a "koreai '48-at".
Ezután némileg enyhült a japánosítás szigora, az újságok is szabadabban jelenhettek meg, ám a harmincas évektől, a háborúra való készülődés hevében, újra erősödött az elnyomás. Főleg a Kínával való háború 1937-es kitörése után, amikor "kötelezően bevezették a japán nevek viselését, és legalább másfél millió koreai munkást kényszerítettek Japánba a már ott lévő 800 ezer mellé" - jellemzi a világháborús viszonyokat Lionel Babicz. A főleg munkaszolgálatra beosztottakat pedig legalábbis másodosztályú állampolgárokként kezelték, nem beszélve arról az utóbbi években újra és újra előkerült sérelemről, miszerint több tízezer koreai lányt és asszonyt kényszerítettek a japán katonák a bordélyokba.
Ilyen előzmények után érthető, hogy az 1945 augusztusában felszabadított Koreából igen hamar hazatért az ott megszálló feladatokat végző mintegy 700 ezer japán, ám az elhurcoltak visszatérése a félszigetre azóta sem teljesen megoldott. A felkelő nap országában szinte az egyetlen kisebbség a mai napig ott élő körülbelül 600 ezres koreai közösség. Bár a világháborút követően Koreát igencsak lefoglalta belső megosztottsága és az ebből fakadó, majdnem újabb világégésbe torkolló fegyveres konfliktus, a nyugati világhoz csatlakozó Délnek sokáig igen feszült maradt a viszonya hajdani megszállóival.
A kapcsolatok rendezésére egészen 1965-ig kellett várni, amikor Pak Csong Hi elnök - megküzdve a nem is csekély belső ellenkezéssel - aláírta a kapcsolatokat normalizáló szerződést. Bár az akkori jóvátételnek (is) köszönhetően a félsziget déli része látványos fejlődésen ment keresztül, a kollektív koreai emlékezetből nehezen lehet kitörölni a 20. század első felében elszenvedett sérelmeket. A kedélyeket pedig nemcsak az 1905-ös protektorátusi szerződéssel kapcsolatos újabb kutatások borzolták fel, hanem például a tavaly tavaszi "tankönyvbotrány" (HVG, 2001. április 21.) is, amikor Tokióban a második világháborús japán ténykedést - a mindkét Korea és Kína szerint is - megszépítő iskolai könyveket adtak ki. De nem egyszerű a japán kormány helyzete a külvilágtól elszigetelődő Észak-Koreával sem. Mint mondják, a hagyományosan felemlegetett évszázados sérelmeken túl ott azt is nehezen bocsátják meg, hogy az 1965-ös szerződésben Japán a dél-koreait ismerte el Korea egyetlen törvényes kormányaként.
Mára azonban a térséget ismerők szerint némileg enyhült az évszázados feszültség a két nemzet között, ami egyfajta "fordított" kultúraközvetítésnek is köszönhető: a hatvanas évek óta felnövekvő dél-koreai generációkhoz Japánon keresztül jutottak el a nyugati tömegkultúrcikkek, mostanában pedig igen sokan iratkoznak be japán nyelvtanfolyamokra is. Ami azt jelenti, hogy egy esetleges, a két rendező ország válogatottja között létrejövő találkozót sem tekintenek majd a szurkolók annyira "nemzeti ügy"-nek, mint tették azt a korábbi évtizedekben.
Támogasd a szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
sport
- Zenével reformálta meg Kronberger Lili a műkorcsolyázást
- Párhuzamosan játszott filmekben és a medencében is Bud Spencer
- Csak a kommunista sportvezetés tudta megállítani Papp Lacit, a „ring lovagját”
- Nagyon hamar a biciklisek népszerű célpontjává vált a Városliget
- Többször kerültek életveszélybe a Földet vitorlással megkerülő Fa Nándorék
- Milliók voltak kíváncsiak a „Nemek csatájának” keresztelt teniszmérkőzésre
- Rengeteget jelentett a Fradi-pálya az Aranylabdával jutalmazott Albert Flórián számára
- Saját hazájában is vonakodtak elismerni Jesse Owens kimagasló teljesítményét
- Eredetileg kerékpározónak készült az első magyar futballista, Gillemot Ferenc
- Egyetlen hete maradt, hogy a forradalom hősévé váljon Gérecz Attila 19:05
- Alattvalói joviális öregúrként és zsarnokként egyaránt tekintettek Ferenc Józsefre 17:44
- Elkezdődött a nevezés a Kecskeméti Animációs Fesztiválra 14:20
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla 09:50
- Csaknem húsz évet kellett várni az Erzsébet híd újjáépítésére 09:05
- VIII. Henrik egyházszakadási törekvéseiért kis híján I. Jakab bűnhődött tegnap
- Vasmarokkal irányította Spanyolországot Francisco Franco tegnap
- Koncertjeinek bevételét gyakran fordította jótékony célokra Anton Rubinstein tegnap