Már a középkorban is cifrán káromkodott a magyar

2015. január 7. 16:11 Múlt-kor

Ha valahol anyanyelvünk gazdagságáról esik szó, mi, magyarok szinte soha nem mulasztjuk el megjegyezni: párját ritkítóan tudunk szitkozódni. Tény és való, kevés olyan nyelv van a világon, amely ennyire kifejező tud lenni, ha káromkodni kell. Közhelyszámba megy, de mégis igaz: a szitkozódás egyidős az emberiséggel, a vulgáris, trágár szavak etimológiai kutatása ennélfogva olykor igen nehéz kihívás elé állítja a nyelvészeket. Az első, írásban is fennmaradt magyar káromkodás története kevéssé ismert, most ennek bemutatása következik.

Nagy Lajos

Nyelvkitépés és fővesztés terhe mellett

A káromkodás mint kifejezés tágabb értelemben egy olyan indulatos kifakadás, amikor az ember tárgyat, Istent, személyt vagy szenteket szidalmaz, szoros értelemben pedig a második parancsolat ("Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi") megsértése. A szentségtörő beszéd korántsem új keletű jelenség, már a Szentírásban is számos olyan történet olvasható, amely kemény nyelvezetet használ, nem beszélve számos ismert irodalmi (pl. Shakespeare) utalásról.

Ahogy azt Zsupos Zoltán egyik korábbi tanulmányában leírja, a hajdan elhangzott káromkodásoknak csupán kis töredéke ismerhető meg, hiszen ezek jellegükből adódóan a legritkább esetben öltöttek írott formát. Általában akkor jegyezték fel őket, amikor valamilyen különleges körülmény okot adott rá: például bűnügyi esetben, amikor a nyelvi agresszió fizikaiba csapott át, így a következmények miatt perre, kihallgatásra került sor. Segítségükkel rekonstruálni lehet, hogy milyen nemű személy, hol, mikor, miért káromkodott, mit mondott, gesztikulált-e szavai közben, és mi lett a történet vége, végül pedig milyen büntetést kapott az elkövető.

A káromkodást az egyházi és világi fórumok az írásos feljegyzések tanúsága szerint folyamatosan tiltották. A vulgáris szavakat régebben sokkal komolyabban büntették, mivel istenellenes cselekedetnek tartották: a legenyhébb esetben nyilvánosan megvesszőzték vagy megbotozták az illetőt a piactéren, de egy többszörös visszaesőnek a nyelvét is kitéphették, sőt halálra is kövezhették.

A téma egyik avatott szakértője, Szőcsné Gazda Enikő arra hívta fel a figyelmet, hogy mivel a régiek úgy tartották, minden szerencsétlenség Isten büntetésének számít, az egész falu figyelte, hogy ki az, aki a Teremtőt felháborítja és a közösség ellen hangolja. A Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa szerint e káromkodások nagy része ma már megmosolyogtató: káromkodásnak számított, ha valaki adta-teremtettézett, vagy azt mondta: "ördög/kutya/disznó teremtette". A források tanúsága szerint a 17-18. században a huncut szónak is pejoratív értelme volt, "kutya teremtette" értelemben használták, a németből átvéve.

"Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth"

A legkorábbi, írásban fennmaradt magyar szitkozódás az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában és gyűjteményében levő Dubnici krónikában olvasható, amelyet a 19. század közepén fedeztek fel a névadó trencsényi (Dubnicz, Máriatölgyes) városban. A latin nyelven íródott, a magyar történelem eseményeit a kezdetektől egészen 1479-ig tárgyaló műben magyarul szerepel az utolsó mondat: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”.

OSZK

Fotó: kepkonyvtar.hu

A 15. század második felében, ismeretlen szerző által Nagyváradon összeállított Dubnici krónika (Chronica de gestis Hungarorum) egy nagyobb krónika összefüggő töredéke, és a latin nyelvű Budai krónika (Chronica Hungarorum, A magyarok krónikája) családjához tartozik. Első hét fejezetét a Képes krónikából másolták, benne található a Károly-kori budai minorita krónikája szövege mellett kisebb elhagyásokkal Küküllei János Lajos király-életrajza (így többek között az uralkodó kis híján tragédiával végződő medvevadászata), a Szent László mondakör egyik fejezete és részben a Névtelen Minorita krónikája.

A fentebb említett szövegemlék I. Lajos magyar király (1342-1382) uralkodási idejéhez köthető. 1355-ben járunk, amikor a IV. Károly német-római császár és cseh király oldalán harcoló II. Albert osztrák herceg az Anjou királyhoz folyamodik, katonai segítséget remélve a Zürich és szövetségesei elleni küzdelemben. Nagy Lajos négyszáz íjásszal Laczkfi Pált küldte a forrongó Svábországba, ahol augusztus 11-én Zürich körül hatalmas vérontás vette kezdetét.

A magyarok "Szent királyok segítsetek!" jelszóval indultak csatába, ahol a kútfők szerint "úgy hullottak le a szájas németek a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon. A magyarok ugyanis azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából". A Dubnici krónika így folytatódik: "Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh", azaz: Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.

A kútfő szerint az ellenséges katonák "hasztalan emelték föl esdő kezöket, rimánkodván: «Oh édes uram, kegyelmezz, ne ölj meg!»" Pór Antal Nagy Lajos-életrajza szerint a svájciak hatalmas vereséget szenvedtek, amelyet követően a szövetségesek 1355. augusztus 18-án békét kötöttek. Hazaérkezése után Laczki Pál fejedelmi ajándékot kapott a Habsburg hercegtől, aki 1356. január 6-án szövetséget kötött Lajossal: ebben egymás tényleges és új birtokait tíz évre kölcsönösen biztosították, Albert továbbá megengedte, hogy alattvalói, ha akarnak, a magyar király szolgálatába szegődhetnek.

Címkék
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma