"Ha Horthy 1918-ban visszavonul, ma akár szobrai is lehetnének"

Horthy sok esetben 19. századi normák szerint gondolkodott, s ez volt az egyik olyan tényező, ami hozzájárult az 1944. október 15-i átállási kísérlet kudarcához. Nagy érdeme, hogy hagyta Bethlent konszolidációs politikáját megvalósítani, ám amikor válsághelyzet volt, mindig úgy érezte, hogy aktivizálódnia kell, ezt sulykolta a személye köré épülő kultusza, amelynek egyre inkább a foglya lett. Többször is visszautasította a német követeléseket a zsidóság deportálására vonatkozóan, de azzal, hogy a német megszállást követően a helyén maradt, legitimálta a történteket – nyilatkozta a Múlt-kornak Turbucz Dávid történész, Horthy-kutató, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének fiatal kutatója, tudományos segédmunkatársa, akivel Horthy vezérkultuszáról, a kormányzó érdemeiről és az elmaradt önkritikáról beszélgettünk.

A mitizált és a démoni kormányzó

A gyömrői Horthy park május végi visszanevezése - eltekintve a kecskeméti városháza dísztermének renoválásakor idén nyáron előkerült, 1944-ben készült Horthy-falfestmény kapcsán meginduló helyi szintű diskurzustól - volt az utolsó olyan, olykor durva vitáktól sem mentes közéleti esemény, amikor a volt kormányzó megítélése ismét terítékre került. A park átnevezése korábban sokakban megütközést keltett. Győzött a józan ész?

Nehéz kérdés. A történésznek szerintem az a feladata, hogy próbálja megérteni az általa vizsgált eseményt, személyt vagy éppen folyamatot. Ami egyre inkább meghatározza a Horthyval kapcsolatos - hangsúlyozom: inkább közéleti - eszmecserét, vitát, az meglátásom szerint nem arról szól, hogy értsük meg a magyar történelemnek ezt a szakaszát. Természetesen a múltat többféleképpen is lehet értelmezni, azonban a történész nem teheti meg, hogy szelektál a források közül. Ezzel szemben az a feladata, hogy minél kiegyensúlyozottabb, összetettebb magyarázatot adjon arra, mit és miért tett például Horthy Miklós. Azt is látnunk kell, hogy aktualizált és modernizált formában ma az elmúlt évszázad vitái ismétlődnek meg. Korábban mindig az adott politikai rendszer határozta meg, hogy mit kell, érdemes Horthy Miklósról gondolni. A rendszerváltozás után, demokratikus körülmények között, azonban mindenki azt mondott, amit akart, mert nem volt, nincs ilyen elvárás. Az elmúlt években újból előtérbe került Horthy Miklós megítélésének kérdése. A korábbi Horthy-kultusz felélesztésére tett kísérletre adott reakció az ellenérdekelt oldal részéről a tiltakozás volt. Ezt láthattuk Gyömrő esetében is. Az említett tiltakozásnak természetesen több típusa van: lehet szakmai jellegűről beszélni, ahol a tények alapozzák meg a térelnevezéssel szembeni álláspontot, ahogyan politikairól is. A politikai reakciók részeként most is hallható például a teljesen megalapozatlan „Horthy-fasizmus” értékelés.

2011-ben "állóháborúnak" nevezte a két fél közötti viszonyt, az egymás megértésére való törekvés hiányát. Ugyanitt tartanánk?

Bodrogszerdahely lakosai között Horthy Miklós kormányzó portréját ábrázoló plakátokat osztanak szét a felvidéki bevonuláskor

Lényegében igen. Ez egy szimbolikus állóháború, a felek pedig nem érdekeltek abban, hogy Horthy Miklós elfoglalja az őt megillető helyet a magyar közgondolkodásban. Azt tartanám ideálisnak, ha Horthy személyét illetően nem a mitizálására és nem a démonizálására törekvő álláspontok lennének meghatározóak, hanem egy nyugodtabb, mérsékeltebb, a másik megértésére törekvő megközelítés érvényesülne. A pozitív és a negatív Horthy-képeket össze lehetne békíteni egymással, ugyanis voltak Horthynak érdemei, sikerei, ahogyan hibái és bűnei is. A kettőt együttesen kellene nézni, mert a fekete-fehér gondolkodás - bár érthető a funkciója -, nem segít a probléma megoldásában. 

Előkerülhet olyan forrás, amely árnyalhatja Horthy megítélését?

Horthyval kapcsolatban nagyon sok mindent tudunk, ugyanis Ránki Györgyék már a hatvanas évek második felében megkezdték helyretenni a Rákosi-kori leleplező Horthy-narratívát, s számos megállapításuk ma is helytálló. Nem gondolom, hogy találunk olyan forrást, amely gyökeresen átírná a jelenlegi Horthy-képünket. Hagyatékokból persze előkerülhetnek ilyenek, ott van például Horthy Istvánné hagyatéka, amely jelenleg nem kutatható. Ezzel kapcsolatban nemcsak az a lényeges, hogy találunk-e újabb forrásokat, hanem az is, hogyan értelmezzük a már ismerteket. Ugyan számos kérdést illetően kijelenthető, hogy konszenzus van a történettudományban, azonban az egyes források értelmezésében vannak, lehetnek különbségek a korszakot kutató történészek között.

"Régi vágású katona" - szokták Horthyról mondani. Mennyiben volt ez előny, illetve hátrány, amikor Horthy államfői szerepét nézzük?

Horthy sok esetben 19. századi normák szerint gondolkodott. Vegyük például az 1944. október 15-i átállási kísérletet, amikor bár nem Horthy olvasta be a proklamációt a rádióban, az ő nevében került erre sor. A kormányzó úgy gondolta, hogy ha majd Legfelsőbb Hadúrként megszólítja a honvédeket, akkor mindenki felsorakozik mögé, és sikeresen le lehet bonyolítani az átállást. Mint tudjuk, nem így történt. Horthy meggyőződésével is összefügg a személyét 1919 őszétől körülvevő kultusz, amelynek lényege, hogy a nemzet őt fenntartások nélkül követi, mert csak a kormányzó képes megoldani válsághelyzeteket, így "nemzetmentő" fővezérnek nevezték, aki véget vetett a Tanácsköztársaságnak, a román megszállásnak és rendet tett az országban. Kétségkívül válság emelte fel a kormányzói pozícióba, de tényleges szerepe nem akként foglalható össze, ahogy azt a korabeli propaganda sugallta. Mindenesetre beépült Horthy Miklós önképébe, hogy válságos helyzetekben aktívnak kell lennie.

Horthy Miklósné Purgly Magdolna és Horthy Miklós ifjabb Horthy István keresztelőjén

Nézzük meg: a húszas években a háttérbe húzódik, engedi, hogy Bethlen végezze a dolgát - ez szerintem Horthy egyik legnagyobb érdeme -, s amikor jön a világválság, Horthy kezd aktivizálódni, mivel érzi, hogy lépnie kell, ahogy ezt korábban is tette. A harmincas évektől kezdődően - nem azonos intenzitással, de - szinte rendszeresen részt vett a napi politikában, különösen a második világháború idején. Ez köszön vissza 1944-ben is, ugyanis nem mondott le a német megszállást követően. Ezt megelőzően Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke Kállay Miklós visszaemlékezése szerint azzal győzködte a vonakodó Horthyt, hogy kötelessége kimenni Hitlerhez Klessheimbe. Kállay egyébként találóan rátapintott a lényegre, amikor úgy fogalmazott: aki Horthy kötelességére apellált, annak nyert ügye volt. Ezt a kötelességtudatot valószínűleg már szülei belenevelték, amit felerősített a haditengerészeten belüli szocializációja, majd az 1919-1944 közötti vezérkultusza.

Nem hagyja el a "süllyedő hajót"

Miért nem mond le 1944. március 19-én, a német megszállás után?

Bartha Károly honvédelmi miniszter és Horthy Miklós magyar katonákkal beszélgetnek Huszton a kárpátaljai bevonuláskor

Azzal indokolta, hogy egyrészt kötelessége a helyén maradnia, mert csak ő tud az ország, a nemzet helyzetén javítani. Június elején Sztójay Dömének írt egy leiratot, amelyben - bár ezt a végső verzióból kihúzta - az áll, hogy azért sem mondhatott le, mert ez az elmúlt 25 éves munkáját veszélyeztette volna ("A helyemen kellett tehát maradnom, s a nemzet életének folytonossága, sőt megmentése érdekében nekem kellett kineveznem az új kormányt"). Figyeljük csak meg: "nemzetmentőnek" nevezték 1919-ben, és 1944-ben is az akart lenni. Ráadásul március 18-án Hitler azt mondta neki: ha Magyarország bebizonyítja Berlinnek, hogy megbízható szövetséges, akkor a német csapatok kivonulnak. Horthy ebbe kapaszkodott. Ezért maradt kormányzó, lehetőséget látott arra, hogy a megszállás véget fog érni. Úgy fogalmazott Kállay Miklósnak március 19-én, hogy "[…] az ellenállás csak akkor alakulhat ki, ha ő a helyén marad, s minden szálat a kezében tart; ha ugyanis ő nincs, ki az, aki körül bármi kijegesedhetik". Hasonló a helyzet 1944 őszén is: nem hagyta el a "süllyedő hajót". Vörös János, a Honvéd Vezérkar akkori főnöke azt tanácsolta neki, hogy menjen le Husztra és az ottani parancsnokságról olvassa be az átállási parancsot, mivel egyfelől katonái körében lehetne, másfelől nem lenne kiszolgáltatva a németeknek. Horthy saját kultuszának foglya lett. Ez a felelősség alól természetesen nem menti fel, azonban az árnyalt megítéléshez hozzátartozik.

"Mindig teljesen kifogástalanul cselekedtem" - mondta Horthy már a háború után, 1945 októberében. Vallomásaiban nyoma sincs az önkritikának, de vajon magyarázható-e ez kizárólag az említett kultusszal?

Horthy Miklós 1945 után érdemi önkritikát nem gyakorolt. Egyedül a fehérterrorról beszélt - emlékirataiban ez az egyetlen olyan pont, ahol kritikus önmagával szemben. Amikor 1945-ben az amerikaiak kihallgatták, vagy 1948-ban Nürnbergben tanúként vallomást tett, azt mondta, hogy Trianon az oka mindennek, Magyarország kényszerpályán mozgott, Hitler, a német megszállók vagy éppen a nyilasok a felelősek a történtekért. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez nemcsak a kultusszal függ össze. Ugyanis ha valakinek a környezete folyamatosan visszaigazolja döntéseinek helyességét, akkor az ember előbb-utóbb elveszíti a realitásérzékét.

Mennyire volt kirívó ez a kultusz, ha a korszak többi vezérkultuszát vizsgáljuk?

Először is szögezzük le: a korszakban megítélésem szerint a Hitler-kultusz volt a legszélsőségesebb. A Horthy-kultuszt Franco, Hindenburg vagy Pilsudski kultuszával lehet elsősorban összehasonlítani, egyrészt az adott országok politikai rendszereinek hasonlósága miatt, másrészt mert mindannyian katonák voltak. De mivel a legszélsőségesebb a Hitler-kultusz volt, ahhoz, hogy relativizáljuk a Horthy-kultuszt, érdemes összevetni a kettőt. A Horthy-kultusz nem mászott bele annyira a mindennapokba, mint a Führeré Németországban. Az elvi lehetőség ugyan megvolt a nagyrabecsülés kifejezésre juttatására - mondjuk egy faliképpel vagy egy kis Horthy-szoborral is ki lehetett fejezni a lakásban a kormányzó iránti rajongást -, de a hatalom ezt nem várta el. Hitler szakralizálását nyugodtan nevezhetjük istenítésnek, Horthy esetében erről nem lehet beszélni. A Hitler személye körüli hisztérikus légkörnek sem voltak nyomai Magyarországon. A rengeteg ismert különbség ellenére (például még a náci karlendítés, pártszimbólumok említhetők) a Horthy- és a Hitler-kép több eleme azonban azonos, például a nemzet atyja motívum, a vezér a nemzet megtestesítője üzenet stb., de ezek inkább vándormotívumok voltak, nem arról volt szó, hogy ezeket másolták volna. Véleményem szerint minden vezérkultusz ugyanarra a "magra" vezethető vissza, csak mivel teljesen más "földből" sarjadnak ki, nem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük - elég csak a politikai rendszerek közötti különbségekre utalni.

"Jó zsidók-rossz zsidók"

Horthynak a zsidósággal kapcsolatos magatartására - ahogy egy tanulmányában írja - a "szelektív antiszemitizmus" jellemző. Személy szerint mennyiben ment volna el a zsidók jogainak korlátozásában?

Hogy meddig, azt nem tudom megmondani. De szögezzük le: a Parlament által megszavazott zsidótörvényeket a kormányzó aláírta, azokat Horthy is elfogadta, azonosult velük, vagy valamilyen más megfontolásból úgy gondolta, hogy alá kell írnia e törvényeket. S nem azért nem vétózott, mert nem volt ilyen joga: abszolút vétójoga valóban nem volt, de az 1937. évi XIX. tc. értelmében kétszer 6 hónapig mérlegelhette, hogy aláír-e egy törvényt. Eközben tarthatott volna egy nyilvános beszédet, interjút adhatott volna, amelyben kifejezi egyet nem értését a zsidóság jogainak korlátozásával, sőt a képviselőház feloszlatásának jogával is rendelkezett.

…de nem tette.

Egyik eszközhöz sem nyúlt. Hozzáteszem, hogy ismereteim szerint nyilvánosan a zsidókérdésről nem beszélt. A második zsidótörvénynél voltak problémái a törvény tartalmával, mert az érintette a "jó" zsidókat. A "jó zsidó-rossz zsidó" közötti megkülönböztetés volt a szelektív antiszemitizmus lényege: a "jó" szerinte hozzájárul az ország felemelkedéséhez, a "rossz" pedig nem. Az is megfigyelhető, hogy Horthy más és más érveket hozott fel attól függően, hogy kivel tárgyalt: az angol és az amerikai követnek a törvény kapcsán „embertelen és kegyetlen” rendelkezésekről beszél, míg a német követnek gazdasági és gyakorlati szempontokat emelt ki. Hitlernek 1943. április 16-án pedig azt mondta: ne oktassa ki őt, mert a numerus clausus miatt Magyarország "az első volt a világon, amely fennhangon hitet tett az antiszemitizmus mellett". Emellett azt is elmondta akkor, hogy „mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni, vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket”, "mégsem ütheti őket agyon". Mivel ezzel a náci vezetőkkel tárgyalva semmiféle elismerést nem tudott kiváltani, Horthy ezért szerintem mindezt csak őszintén mondhatta. 

Horthy és Hitler 1943. április 16-án a Salzburg melletti Klessheim-kastélyban

E beszélgetés miatt sem állja meg a helyét az az állítás, hogy Horthy nem tudta, milyen sorsot szánnak a nácik a zsidóknak, ugyanis Hitler és Ribbentrop elég nyíltan beszélt erről a kormányzó jelenlétében. A kiirtásukról Horthy tudott, de a részletekkel minden bizonnyal már nem volt tisztában. Az lehetséges, hogy ezt nem hitte el, vagy nem vette komolyan, de miután a megszállás után csak a zsidóságot érintő döntések esetében volt passzív, ezért szerintem ez azt támasztja alá, hogy komolyan vette a náci vezetők szavait. Sztójay Döme miniszterelnöknek írt leiratában 1944. június elején kijelentette: nem tud felelősséget vállalni a történtekért. Ez a távolmaradás azonban csak akkor működött volna, ha lemond, mert akárhogy próbálta magyarázni magának, a neve joggal köthető mindahhoz, ami 1944-ben történt. Hangsúlyozom, nem akarta kiirtani a zsidókat, erről Hitler előtt is beszélt, számára a jogkorlátozás volt elfogadható, ezt a Teleki Pálnak írt 1940. októberi leveléből is tudjuk.

Horthy 1944. július 6-án tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. Leállíthatta volna korábban is a transzportokat?

Mindenképpen megpróbálhatta volna, s nyilván akkor más lenne a megítélése. Két oka volt annak, hogy június végén végül így döntött: a június 6-i normandiai partraszállás és a katonai helyzet romlása a keleti fronton, ezek növelték mozgásterét, illetve fontos volt a deportálások elleni nemzetközi tiltakozás is, ami komolyan hatott Horthyra. Alapvetően a megítélésével kapcsolatos mai viták 1944-ről szólnak. Nem tudjuk, hogy mekkora volt Horthy felelőssége az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárláshoz vezető folyamatban, hiszen erre vonatkozóan semmilyen levéltári forrás nem került elő. Horthy utólag tudomást szerzett az ott történtekről, s a feltételezésem szerint ezután azért nem egyezett bele a deportálásokba az 1944-es megszállásig, mert ami 1941 nyarán történt, az számára morális határt jelentett. Már 1942 nyarán-őszén követelték a németek Budapesttől a deportálások megindítását, de a kormányzó és a miniszterelnök sem állt kötélnek. Ezen a megszállás változtatott, mert Horthy akkor úgy gondolta, hogy az adott helyzetben a deportálás elkerülhetetlen, a kisebbik rossz, az ország szuverenitásának visszaszerzése pedig fontosabb. 1944 tavaszán tehát nem úgy cselekedett, mint korábban, 1942-ben, amikor még nem járult hozzá a deportálásokhoz. Horthy álláspontját a megszállás ténye változtatta meg. Ez azt is jelenti, hogyha nem került volna sor az ország megszállására, a kormányzó nem járult volna hozzá a magyar zsidóság deportálásához.

Horthy érdemei

Sokan - elsősorban jobboldali történészek - sürgetik, hogy amikor Horthyról beszélünk, próbáljuk meg a kormányzói időszakot korszakokra bontva szemlélni, így az érdemei felett sem sikkadnánk el.

Horthy megtekinti a bevonuló magyar hadsereg díszfelvonulását

Én inkább az egész életét bontanám szakaszokra. Ha Horthy 1918 őszén visszavonul, például kenderesi birtokára, akkor ma nyugodtan lehetne neki szobrot állítani. Szerintem az addigi életpályájának mérlege pozitív. Később jöttek a problémák, amelyeket nem Horthy Miklós idézett elő, viszont nem is lehet a nevét elválasztani ezektől. Természetesen minden eseményt, folyamatot külön kell megvizsgálni és a fővezér, majd a kormányzó szerepét abban értékelni. Először is az ország összeomlott, s ilyen helyzetekben eleve elkerülhetetlenek a túlkapások, amit bár semmilyen körülmények között nem lehet morálisan elfogadni, de gondoljuk végig, hogy a történelemben ilyen helyzetekben mi szokott általában történni - elég csak a finn polgárháborúra utalni, amikor a magyar különítményesek által meggyilkoltaknál jóval több áldozat volt. Nem azért volt fehérterror, mert Horthy volt a fővezér, igaz, ahhoz joggal köthető a neve, miután tudta, hogy mi zajlik az országban és egy ideig nem lépett fel ezzel szemben. Ez az első olyan kérdés, amikor felvethető a felelőssége. Jelentős szerepe volt abban is, hogy 1921-ben az ország nem került még rosszabb helyzetbe IV. Károly visszatérési kísérletekor. Horthy és a kormány akkor az ország érdekének megfelelően döntött és cselekedett. Az összkép része tehát az is, hogy számos döntés, intézkedés - vagy annak támogatása - köthető a kormányzó nevéhez, amely az országnak jót tett. Bethlen Istvánnak minden lehetőséget megadott arra, hogy megvalósítsa a konszolidációs politikáját. A második világháború idején, ha Horthy nem fékezi a nála radikálisabb antiszemitákat (Kállay Miklóssal együtt), akkor már korábban is lehetett volna deportálás, mint erre már utaltam. Az, hogy nem így történt, rajta is múlott. A korszak vége kapcsán - zsidótörvények, háborúba lépés, német megszállás, átállási kísérlet - azonban sok pozitívumot már nem lehet említeni. Ugyan a kormányzó 1944-ben leállítatta a deportálásokat, ami árnyalja a Horthy-képet, de ez nem változtat azon, hogy addig 437 ezer magyar zsidót már deportáltak.

A történésznek feladata az, hogy állást foglaljon abban a kérdésben, lehet-e Horthy Miklóst példaként beállítani a mai Magyarországon? 

Ezt nem tudom eldönteni, az egyes történészek döntésén múlik, hogy így tesznek-e. Akár így tesznek, akár nem, kijelenthető, hogy nem a feladatukat szakszerűen végző történészek felelőssége, hogy az előadásaik, publikációik iránt érdeklődők végül hogyan fogják értékelni Horthy Miklós szerepét. Ez ugyanis az ő döntésük, amelyet a saját meggyőződésük, világképük határoz meg. A történésznek nem feladata ezt megváltoztatni.