A lopástól sem riadnak vissza a legnagyobb múzeumok

1970-ben Párizsban elfogadták a kulturális javak illegális behozatalának, kivitelének és tulajdonátruházásának megtiltásához és megakadályozásához szükséges intézkedésekről szóló UNESCO-egyezményt, amely közös fellépést szorgalmazott a fosztogatásból származó régészeti leletek kereskedelme ellen. Az Egyesült Államok 1983-ban csatlakozott az egyezményhez. Ettől kezdve már senki sem védekezhetett azzal, hogy nem tudja, mi áll a műkincs-kereskedelem mögött.

Eddig. James Cuno szerint ugyanis az UNESCO-egyezmény és az ennek keretében hozott törvények nem vetettek véget a fosztogatásoknak, csak azt érték el, hogy nehezebbé vált a művészet világméretű mozgása. Szerinte az egyezmény csökkentette az egymás iránt tanúsított megértést, és egy merev, beszűkülten nacionalista kultúrszemléletet alakított ki, vagyis szörnyű tévedés volt. Nem demokratikus, hanem elitista elveket tükröz, így a kormányzó elit határozza meg a nemzeti kultúrát, és tiltja e kultúra exportját. Azt követeli a nyugati múzeumoktól, hogy adják vissza az értékes leleteket a származási országnak, amivel szegényebbé teszik a londoni, New York-i és chicagói múzeumlátogatókat.

Cuno az amerikai művészeti világ meghatározó alakja, így könyve valószínűleg az ottani múzeumok véleményét tükrözi. Véleményét példákkal is alátámasztja. Múzeumának 1933-ban sikerült megszereznie egy 16. századi nyugat-afrikai bronztáblát, amelyet sok száz más darabbal együtt angol katonák hoztak el Beninből néhány évtizeddel azelőtt. Nigéria most visszaköveteli őket.

Cuno viszont úgy véli, ha 1933-ban meg tudták szerezni a leletet, akkor ez ma is lehetséges kell, hogy legyen. Csupán a kormányok állnak e törekvések útjában, akik "jogtalanul követelnek jogot a világ régészeti örökségének birtoklására." Cuno úgy véli, hogy az Egyesült Államoknak fel kellene mondania az egyezményt, hiszen a nemzetközi megállapodásokat, mint például a genfi egyezményt is, figyelmen kívül lehet hagyni, ha az ország érdeke ezt kívánja. A Bush kormányzatnak pedig ebben - mint sok hasonló más dologban is - már van gyakorlata.

Cuno azonban arra nem tér ki, hogy az egyezmény legfontosabb pontjait törvénybe iktatták, így az akkor is érvényben marad, ha az UNESCO esetleg megszűnik. Az Egyesült Államok e törvények alapján 12 ún. "forrásországgal" több kétoldalú megállapodást is kötött a régészeti leletek illegális behozatalának megakadályozására. A szerző azonban megkérdőjelezi ezen megállapodások létjogosultságát is, hiszen szerinte a régészeti lelőhelyek kifosztását semmivel sem lehet megakadályozni. "A fosztogatások mindaddig folytatódni fognak, amíg lesznek olyan emberek, akik szegénységben vagy háborús körülmények között élnek, és pénzért mindenre hajlandók."

A Cuno által példaként felhozott országokra azonban nem nagyon illik ez a jellemzés. Sem Olaszországban, sem Törökországban, sem pedig Kínában nem a szegénység vagy a háború készteti az embereket a régészeti lelőhelyek kifosztására, hanem a piaci kereslet. És ezt a szerző is nagyon jól tudja, de az ő gondolkodásában a régészeti lelőhelyek elpusztítása nem túl nagy ár a múzeumok gyarapodása érdekében. A világ sok országában rengeteg ember küzd a régészeti leletek illegális kereskedelme ellen, és sokan szerény sikerekkel is dicsekedhetnek már. Az olasz és perui illetékesek véleménye szerint az Egyesült Államokkal kötött kétoldalú megállapodások sokat segítettek e küzdelemben.

Cuno a régi megosztási rendszer visszaállítását javasolja, amely szerint a feltárt leleteket fel kellene osztani a származási ország kulturális hatósága és a régészt megbízó intézmény között. A javaslat érdemes lenne a megfontolásara, de aztán ismét a múzeumok előjoga kerül előtérbe. Az üzenet világos: ha a kincseket nem tudják megszerezni legálisan, akkor nem riadnak vissza az illegális beszerzéstől sem. A mai napi az amerikai művészeti múzeumok számítanak (vagy számítottak) a kétes eredetű leletek legjobb piacainak. Szorosan együttműködnek a magángyűjtőkkel, akik adómentesség fejében nekik ajándékozzák a legértékesebb darabjaikat. Így működik a rendszer, és Cuno jól tudja ezt.

Állítása szerint az amerikai múzeumok beszerzése az utóbbi öt évben jelentősen csökkent. A botrányok miatt némileg visszavettek a tempóból. A könyvet olvasva viszont az az érzésünk támad, mintha csak arra várnának, hogy ismét visszatérhessenek a régi, jól bevált módszerekhez.

A későbbiekben Cuno azt írja, hogy a modern országoknak semmivel sincs több joguk a mostani határaikon belül talált leletek tulajdonlására, mint bárki másnak. "Bármilyen legyen is, az iraki nemzeti kultúrába biztosan nem tartoznak bele a sumér, aszír vagy babiloni múlt emlékei." A kulturális tulajdonról szóló törvények "azt a hamis felfogást erősítik, hogy a mai kultúrák szükségszerűen az ókori kultúrákból származnak". Pedig az azóta bekövetkezett vándorlások, háborúk és kulturális változások miatt már semmi közünk nincs hozzájuk, legfeljebb a múzeumok kiállításain keresztül.

Cuno érvelése igencsak leegyszerűsíti a tényeket. Az egyes forrásországok ugyanis nem csupán tulajdonosai, de őrzői is a területükön található régészeti emlékeknek. Az államnak érdekében áll a régészeti lelőhelyek nyújtotta tudás megőrzése és megvédése. Ennek útja pedig a törvényi szabályozás, ahogy ez a természeti kincsek esetében is történik. A kulturális tulajdont védő törvények nem nacionalista nyilatkozatok, hanem politikai eszközök, amelyek talán gyakran nem megfelelőek, de mégiscsak valamennyire gátat szabnak a régészeti leletek illegális kereskedelmének.